Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 86. (Budapest, 1997)

ACTUALITÉS DU MUSÉE-MÚZEUMI HÍREK - Velencei festők kiállítása

művészettörténeti fejlődés bemutatására, valamint az összetartozó művek, párdarabok együttes szerepeltetésére törekedett. A magángyűjteményekből származó képek (pl. Balestra-mühely, Bassano-iskola, Johann Karl Loth és Domenico Tiepolo illetve a Paris Bordonénak és Lorenzo Lottónak tulajdonított müvek) a Magyarországon még elérhető további gyűjtemény gyarapítási lehetőségeket szemléltették. Mivel a velencei iskola alkotja olasz gyűjteményünk gerincét, elképzelhetetlennek tűnt, hogy az időszaki bemutató időtartama alatt az Állandó Kiállításról teljesen hiányozzon ez az iskola. Az onnan mégis kiemelt műveket elsősorban velencei alkotásokkal igyekeztünk pótolni a raktárban őrzött festmények közül. Az időszaki kiállításról a quattrocento képeken kívül kimaradtak még egyes, a kiállításon egyébként szereplő művészek további képei, valamint Paris Bordone, Ghislandi, Lazzari, Litterini, Marinetti, Parrasio Micheli, Pordenone, Pedon, Segala, Zais és Zelotti alkotásai. A budapesti kiállítás a Márvány-, a Reneszánsz és a Barokk csarnokban nyert elhelyezést. A Barokk csarnok intimebb környezetébe kerültek a 16. századi müvek, valamint a kisméretű 18. századi képek. Bár ez az egymás mellé sorolás vitatható, ez tűnt a legcélszerűbbnek, figyelembe véve a terem és a képek adottságait. A rendezésben fontos szempontnak tűnt, hogy a stilárisan vagy tematikailag összetartozó képek egymás mellé kerülhessenek: pl. az 1570-es években kialakuló ún. „notturno" műfaját több, igen változatos kompozíció is képviselte (Veronese, Tintoretto és a Bassano-műhely vallásos, mitológiai és allegorikus művei). Bellotto nagy, bécsi palotaképe mellé a kis méretű Canaletto, Marieschi és Zuccarelli festmények kerültek. Szerencsésnek tűnt, hogy a száraz józan hangvételű Bellotto-kép nem került a hasonló méretű, azonban stílusukban oldottabb és érzelemben gazdagabb kortárs alkotások mellé a Márványcsarnokba. A kiállítás időrendben a Barokk csarnokban Gentile Bellini jól ismert Cornaro Katalint ábrázoló képével kezdődött, s a hozzá kapcsolódó Catena és Basaiti művekkel a Bellini-hagyományt illusztrálta. A cinquecento vívmányait elsősorban jelentős portrégyűjteményünkön keresztül - Giorgione, Palma Vecchio, Tiziano, Piombo, Bartolommeo Veneto, Licinio, Cariani, Romanino, Veronese és Moroni képmásai - volt lehetőségünk bemutatni. Ennek az együttesnek a különlegessége Tiziano egyik remeke, Pietro Bembo képmása volt, melyet a washingtoni National Gallery of Art kölcsönzött az alkalomra. E kölcsönzés célja az volt, hogy a budapesti, egykor Tiziano művének tartott (s munkahipotézisként a magyar katalógusban újra neki tulajdonított) Szakállas öreg férfiképmás összehasonlítható legyen a hiteles amerikai Bembo-portréval. Az összevetés mindenképpen tanulságos volt. A budapesti portré, bár csak töredék, igen jó állapotban maradt ránk, így nagyon nehéz más, rosszabb állapotú képpel összevetni. Mindenesetre tökéletesen megfigyelhető rajta a koponya plasztikus modellálása, a bravúros fénykezelés, a haj és a szakáll naturalisztikus részletezése, a hajszálak egyenkénti megfestése, valamint a brokát köntös finom lazúrja. Ez az előadásmód nem egyezik Tiziano festésmódjáról alkotott képünkkel, ezért a Bassano, Tintoretto, Savoldo és minden további attribúciók után a budapesti kép szerzője egyelőre továbbra is ismeretlen maradt. Az, hogy az arcmás nem Pietro Bembót ábrázolja, már reprodukciókról is feltételezhető volt. A washingtoni festmény ugyanakkor jó analógiát nyújtott Tiziano egy másik budapesti művéhez, a Marcantonio Trevisani dózsét ábrázoló képmáshoz. Ugyanaz a festői felfogás és technika jellemzi mindkét kompozíciót pl. a szakáll vagy a brokát traktálásában, s hasonló a két kép állapota is.