Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 86. (Budapest, 1997)

Ezredévi emlékművek múltnak és jövőnek: Schickedanz Albert 1846-1915

aránt sok új müvei és információval találták szemben magukat, miközben nap mint nap látott épületek terveit ismerhették fel. A Schickedanz-kiállítás koncepcióját természetesen meghatározta, hogy milyen és mekkora helyen rendezhettük meg. Az eredeti elképzelés megvalósításához a végül rendelkezésünkre állónál jóval nagyobb helyre lett volna szükség. A szakmailag - azt hiszem vitathatatlan koncepció az volt, hogy Schickedanz munkásságát a helyes értelmezés érdekében művészi közegébe ágyazva kellene bemutatni. A szakmai környezet megrajzolásának legtermészetesebb módjául azoknak a tervpályázatoknak a bemutatása kínálkozott, amelyeken Schickedanz is részt vett, illetve díjat is kapott. E pályázatok anyagának felkutatása azonban megoldhatatlannak bizonyult - több ember hosszú ideig tartó munkáját igényelte volna, másrészről a bemutatás olyan hatalmas tereket kívánt, amelyeket a Szépművészeti Múzeumban nem lehetett biztosítani, a Műcsarnokot kellett volna igénybe venni. E túlméretezett tervről már a korai szakaszban le kellett mondanunk, és arra szorítkoznunk, hogy a katalógusban közöljük, amit e pályázatokról kiderítettünk. (A többi résztvevő pályaterveinek reprodukálására pénz és hely hiányában sajnos nem kerülhetett sor.) 1995 végén sikerült végül is eldönteni, hogy a kiállítás céljára a Szépművészeti Múzeum három földszinti csarnoka: a Márvány-, a Barokk és közöttük a Reneszánsz csarnok áll rendelkezésünkre, oly módon, hogy a Reneszánsz csarnokba, amely erre nem is alkalmas, nem helyezünk el műtárgyakat. A kiállítás anyaga összefüggő teremsort igényelt volna. Az adott körülmények tehát speciális megoldást kívántak, és ez a megoldás a kiállításnak talán előnyére is vált. Kényszerűségből ugyan, de különválasztottuk Schickedanz építészeti tevékenységét egyéb irányú munkásságától: a Márványcsarnokba kerültek a festmények és a bútorok, a Barokk csarnokba az építészeti rajzok. A Márványcsarnokot szépen levegősen lehetett rendezni, minden tárgy külön is megélt benne. A 15 x 30 méter alapterületű Barokk csarnokot paravánok beállításával sikerült tervrajzok bemutatására alkalmassá tenni. A csarnok közepére kilenc paraván került egymást csak részben takaró elrendezésben, és rajtuk a nagy sorozatból kiemelve a Szépművészeti Múzeum (34-37. kép) és a Műcsarnok tervei. A harmadik főmű, a Millenniumi emlékmű a terem hátsó falán kapott helyet, a hosszoldalak csatlakozó szakaszain bemutatott előzménynek és az utóéletnek tekinthető különböző oszlopcsarnok-pályatervek által közrefogva. A bejárati rövid falszakaszokon és a hosszfalakon tematikus rendben sorakoztak a további tervegyüttesek. A Barokk csarnokban nagyon nagy volt a zsúfoltság, helyenként a padlótól a párkányig kitapétáztuk a falat (pl. Erzsébet királyné-emlékmű és Millenniumi kiállítási tervek), és még így is sok fontos, a megértéshez nélkülözhetetlen rajz bemutatásáról le kellett mondanunk. Az anyag azonban olyan bőséges volt, hogy a kimaradt lapokat csak a szakemberek hiányolták. (Nekik talán nyújtott némi kárpótlást a katalógus.) A Márvány- és a Barokk csarnok közötti Reneszánsz csarnokba nem kívántunk műtárgyat elhelyezni. Ennek a reprezentatív térnek már a kezdetektől azt a szerepet szántuk, hogy itt hívjuk fel a nézők figyelmét arra, hogy benn vannak a műben. A kiállítást rendező Jerger Krisztina nagyszerű ötlete volt, hogy ezt a feladatot állítható lapú rajzasztalokra helyezett tükrök segítségével oldotta meg. A tükrök a néző szemmagasságába hozták a csarnok részleteit, kiemelték az architekturális szépségeket, és így az épület alapos megtekintésére késztették a látogatókat. A Reneszánsz csarnok a kiállítás csuklópontja volt, innen volt értelmezhető a két másik csarnokban látható többi mű is.