Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 85. (Budapest, 1996)
A Szépművészeti Múzeum 1995-ben
Bernard Schultze a második világháború utáni német absztrakt művészet egyik legrangosabb képviselője. Pályáját az informel művészet németországi térhódításával párhuzamosan és ahhoz kapcsolódva kezdte. A hatvanas évektől fokozatosan jutott el a festmény síkjától elszakadó, térbe fúródó, végül önálló életre kelő háromdimenziós alakzatokig, melyeket Migofoknák kérészeit. A nyolcvanas évek közepétől készített időskori festményei pályájának újabb fellendülését jelzik. A kölni Museum Ludwig ezekből a grandiózus méretű rajzokból, festményekből és reliefekből rendezett vándorkiállítást a művész nyolcvanadik születésnapja tiszteletére, melyet a kölni múzeumban, a bolognai Galleria Comunale d'Arte Modcrnában, múzeumunkban (43. kép), valamint az antwerpeni Kunsthalle Elzenveldben mutattak be. A kiállítás főkurátora Evelyn Weiss, a Museum Ludwig igazgatóhelyettese volt. Reneszánsz, az antik művészet bűvöletében Szeptember 22 - március 31, Grafikai kiállítóterem. Rendezte: Zentai Loránd. A kiállítást a rendező által írt, magyar nyelvű ún. múzeumi újság kísérte. Az utóbbi két-három évtizedben az antikvitás és az újkori európai kultúra kapcsolatának a kérdése ismét a történeti, müvészetörténeti kutatás előterébe került, talán nem teljesen függetlenül a kortárs művészet ún. posztmodern fejlődési tendenciáitól. A rendező a Grafikai Gyűjteményből válogatott mintegy kétszáz rajz és metszet segítségével megkísérelte bemutatni az antik művészet reneszánsz-kori recepciójának néhány fontos tényezőjét. Az antik művészeti tudás asszimilálásának 15. századi eredményei a grafikában a firenzei Pollaiuolo és az észak-itáliai Andrea Mantegna munkáiban összegződnek. A következő évszázadban a súlypont Rómába helyeződik át. A város II. Gyula és X. Leó pápaságától kezdve az alkotó munka egyéb feltételeinek bizositása mellett az antik műalkotások tömegével is magához vonzotta a művészeket. A kiállítás központi része megpróbált képet adni a reneszánsz-kori Róma jelentősebb antik gyűjteményeiről, a korszak művészi ízlését meghatározó alkotásokról, az antik recepció elméletének és tárgyi emlékeinek a művészképzésben, valamint az alkotás folyamatábanjátszott szerepéről. A kiállítás harmadik kiemelt művésze Raffaello volt. Munkásságában az antik művészet elveinek megértése és alkotó feldolgozása vitathatatlanul egyik csúcsát érte el. Festők és grafikusok csatlakoztak hozzá, élükön Marcantonio Raimondival. A bemutatott rajz- és metszetanyag túlnyomó részben az antik szobrászat és az itáliai „síkmüvészetek" dialógusát ábrázolta, de érintőleg szó esett az antik festészet hatásáról, valamint az antik művészet Itálián kívüli befogadásáról is. A kiállítás időben a 15. század végétől a 16. század végéig tartó korszakot ölelte át és kitekintésképpen az antik művészet lehetséges hatásainak két szélsőséges megnyilvánulását is megjelölte. Az egyik út a művészeti alkotótevékenység intézményesedése felé vezetett, amelyen az antik művek „kanonikus" mérföldkövekként sorakoznak fel (példaként szolgált a Speculum Romanae Magnificentiae 34 kiállított lapja), a másik a művészet tejes szabadságához, amelynek mintáját a művészek egyebek között az antik eredetű „groteszk" díszítésben is megtalálták.
