Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 82. (Budapest, 1995)
G. Aggházy Mária emlékezete
feldolgozása volt a feladata. A lelkiismeretes hivatali munka nem akadályozta meg abban, hogy megalkossa élete egyik főművét A barokk szobrászat Magyarországon című munkáját. 1957-ben ezzel a témával nyerte el a kandidátusi fokozatot. A munka három kötetben 1959-ben jelent meg, s mind a hazai, mind a külföldi kutatók számára alapmű. A nekrológ szerzője ezekben az években ismerte meg G. Aggházy Máriát, és csodálattal töltötte el az a lelkesedés és fáradhatatlan munkakedv - ahogy sokszor mostoha körülmények között is - a gyűjtőmunkát végezte. Meg kell említeni, hogy nagy művének az írásával egyidőben közreműködött Nógrád-megye és Pest-megye műemléki topográfiájának az elkészítésében is. 1956-ban könyvtárvezető volt. Ekkor három osztályvezető kollégájával (Balogh Jolánnal, Radocsay Dénessel és Szilágyi János Györggyel) a Szépművészeti Múzeumba költözött, hogy a múzeumi anyagot óvja az esetleges jogtalanságoktól és az épület megsérülése esetén a műtárgyak mentéséről gondoskodjon. 1959-ben kötött házasságot dr. Gulácsi Lajossal, s a róla mindvégig nagy szeretettel gondoskodó férjéről szívesen emlékezett meg úgy, mint aki jogi tudásával tudományos témáihoz kapcsolódó jogi részletkérdésekben és a gyakorlati múzeumi munkában egyaránt támogatta. 1965-ben Stájerország múltjával kapcsolatos pályázatot nyert. Pályázati művében kimutatta a Dél-Dunántúl és Stájerország szoros kapcsolatát, különös tekintettel az olasz mesterek közvetítő szerepére. A muzeológiai munka keretében sokat foglalkozott kiállítások rendezésével, részben a grafika, részben pedig a régi európai szobrászat köréből. Lelkes szervező tevékenysége külön hangsúlyt érdemel. Mint a könyvtár vezetője - a nehéz körülmények ellenére is mindent megtett, hogy kollégáinak a legújabb szakirodalom a rendelkezésére álljon. A Régi Szoborosztály vezetőjeként pedig kiemelkedő alkotásokat szerzett meg. 1967-1973 között a Régi Szoborosztályt vezette. Ebben az időszakban főként - a már korábban megkezdett - Leonardo Lovasszoborral kapcsolatos kutatásai kötötték le, de fontos munkája volt még Berlinben és Budapesten egy olasz kisbronz kiállítás rendezése és katalógusa. Ezenkívül ismeretterjesztő könyvet írt a múzeum olasz és spanyol szobrairól. Kiemelkedő eredményei közé tartozott Andrea Riccio Európa elrablását ábrázoló kisbronzának értelmezése is. A mellékelt bibliográfia - melyet saját összeállítása alapján közlünk - illusztrálja azt a gazdagságot, mely a Leonardo - kérdéssel kapcsolatos munkásságát jellemzi. Két nemzetközi kongresszuson is részt vett e témakörből tartott előadásával. 1979-ben pedig akadémiai doktori fokozatot nyert el Leonardo utolsó alkotása és az északolasz-francia műveltség 1500 körül című munkájával. Gazdag életművén belül a legjelentősebbnek Leonardóhoz kötődő felfedezéseit tartotta, különösen a Lovasszobomak a mester "saját kezű" alkotásaként való bizonyítását. A témával - melyet általános érdeklődés és elismerés kísért - élete végéig foglalkozott. Értékes visszaemlékezéseit - mely kéziratban maradt ránk - 1992-ben írta meg. Szakmai pályafutását a sok nehézség mellett számos elismerés is kísérte. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát 1974-ben kapta meg, 1978-ban a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Ipolyi Arnold emlékérmet adott át neki. A szocialista kultúráért kitüntetést 1981-ben kapta meg. A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat 1988-ban tiszteletbeli taggá választotta. 1994-ben Pro Urbe Budapest kitüntetést kapott művészettörténeti életművéért, s ugyancsak ebben az évben kapott kitüntetést 1956-os helytállásáért is.
