Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 82. (Budapest, 1995)
Biztos pont egy "hitvány festő", a padovai Angelo Zoppo munkásságában
"Angelo Zotto Padoano, hitvány festő" - sommásan így ítélt felőle Marcantonio Michiel, amikor említést tesz a Szent Pált ábrázoló freskójáról, amelyet a Santo bazilika jobboldali harmadik pillérére festett. 43 Olyan ítélet ez, amely részben ugyan érthető, mégis túlságosan kíméletlen. A megbélyegző szigort aligha enyhítette azoknak a konokságra valló pereknek az emléke, amelyeket 1472-ben, Matteo del Pozzo halálakor Pietro Calzetta és Jacopo da Montagnana ellen indított, kudarcba fulladt kísérletet téve arra, hogy elvegye tőlük a Santo-beli Gattamelata-kápolna freskódekorációjára szóló megbízást. 44 Az épületek látványos alulnézeti rövidülése, az a monumentalitás, amelyre a díszletezésben törekszik ez a mégiscsak szerény képességű festő, aki aztán képtelen élettel telíteni a különféle arckifejezéseket, - csak színészkedve könnypatakokat csorgat végig az orcákon és fájdalmas grimaszokkal jellegzetes fekete lőréseket nyit a fogak között - szemünkben annak a mantegnai hipnózisnak a megnyilvánulása, amely Padovában a Squarcione iskola utáni festőnemzedékre is kifejtette nem éppen üdvös hatását. Milyen távolinak is tűnik az 1450 körüli dicsőséges és lázas évtized, amikor Padova csakugyan Itália élenjáró művészeti központja volt, ahová a legtávolabbi városokból is hívtak művészeket, Camerinóból, Pisából és Cortonából éppúgy mint Bresciából, Forliból vagy Milánóból! Jacopo da Montagnana mellett, aki gyakran több finomsággal tudta "padovaira", azaz még mindig az Ovetari-kápolna Mantegnájának kristályszerkezetű nyelvére lefordítani azokat a megkerülhetetlen ösztönzéseket, amelyeket Bartolomeo Vivarinitől (a Santa Maria dei Servi triptichonja) 45 vagy magától Giovanni Bellimtől (a trestói Madonna vagy a budapesti Pietà) 46 kapott, - tehát Jacopo da Montagnana mellett Angelo mester képviseli paradigmaszerűen az akkori padovai atmoszférát, amely a festészetben egészen 1511-ig uralkodott, amikoris az ifjú Tiziano falképei a Scuola del Santóban meghozzák a fordulatot. Alig valamivel később a bresciai Romanino két műve éppen a Santa Giustina monostorban - a régi kórus főoltárának képe és az Utolsó Vacsora - véglegesíti az új korszak eljövetelét. Az ellentét az alig több mint két évtizeddel korábban festett, erőltetetten grandiózus Keresztrefeszííésscl nem is lehetne élesebb. Nem meglepő tehát, hogy senki sem hullatott könnyeket, amikor épp e freskó helyére került az Utolsó Vacsora. ANDREA DE MARCHI (Firenze) Fordította: Tátrai Vilmos 43 Michiel, M., Notizie d'opere di disegno, Morclli, G., gondozásában, Bologna 1884, 15; Der Anonimo Morelliamo (Marcantonio Michiel' s Notizie d'opere del disegno), Frimmcl, Th. gondozásában, Wien 1888, 8. 44 Lazzarini-Moschctti, i.m. (12.j.) 106-110; Moschctti, i.m. (12.j.) 168-171, 203-207. 45 Vö. Furlan, C, in Kat. Da Bellini a Tintoretto, i.m. (3.j.) 70-72 (aki azonban elvitatja a képet Parisadtól). 4r ' A Bcllini-hatás még közvetlenebb a padovai Musco Civico freskótörcdekén, amely, ha - mint valószínű - tőle való, egész biztosan a legkorábbi ismert műve (Furlan, uott., 69-70; a töredéknek a hetedik évtizedre, tehát cgy kései alkotóperiódusra való datálásához vö. Lucco 1977, i.m. [9.J.J 119; a Giovanni da Pisának tulajdonított terrakottától való kompozicionális függéshez vö. Kokole, S., Notes on the Sculptural Sources for Giorgio Schiavonc's Madonna in London, VeneziaArti 4 [ 1990] 55). Az Ovetari-kápolna freskóinak tartós hatásáról, mint a makacsul őrzött "patavinitas" kulcsfontosságú tényezőjéről Jacopo da Montagnananál (és Angelo mesternél is, akivel kapcsolatban épp ezért indokolatlan a Giovanni Bellini modern festészetén való megújulásról beszélni), 1. Lanzi, un. (14.j.) 33: "... és noha színeinek zamatában van valami vclcnccics, rajzában azt a fajta pontosságot és elevenséget őrzi, amely a padovai iskola sajátja."
