Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 80-81. (Budapest, 1994)

A Szépművészeti Múzeum 1993-ban

Kiállítások A 19. századi gyűjtemény új állandó kiállítása Schickedanz Albert, amikor 1896-ban megtervezte a múzeum földszintjének zárt udvarát övező 1300 m

2 tömbjét, a belső kiképzésével az ión stílus jellegzetességeit szemléltető architektúrát szándékozott létrehozni, másrészt olyan tér megteremtése volt a célja, amely alkalmas antik szobrok gipszmásolatainak bemutatására. Szabadon és leleménygazdagon bánva az antik építészet elemeivel, pompás enteriőrt alakított ki, amely lényege szerint múlt századi és eszményi környezetül kínálkozik saját kora műalkotásai számára. A gyűjtemény képei eddig a Régi Képtár állandó kiállításának folytatásaként az első emeleten, szobrai pedig az ún. Barokk-csarnokban voltak láthatók. Az öt teremben most első ízben, képek és szobrok együtt vannak kiállítva és egymás hatását kölcsönösen erősítik. A nagyobb területen újból közönség elé kerülhettek fél évszázada raktárban rejtőzködőbecses művek és hívebben tükröztethetők a kollekció belső arányai is. Alegtöbb művel a francia piktúra, az osztrák biedermeier és a müncheni iskola van jelen, de érzékelhető az a szerencsés körülmény is, hogy a századvégi szerzeményezés Skandináviától Spanyolországig egész Európára kiterjedt. A szoborgyújtemény szerényebb ugyan, de öt, még az alkotótól vásárolt Rodin plasztikával büszkélkedhet, a Meunier művek száma pedig még ennél is magasabb. A látogatók számára úgyszólván ismeretlen éremgyűjteményből néhány osztrák darab került a tárlókba. A két első teremben a közismert francia kollekció színe-java kapott helyet. Francia mesterekkel kezdeni többszörösen indokolt: vezető szerepük vitathatatlan, néhány remekművük és ritkaságnak számító alkotásuk van tulajdonunkban, és egyedül ebben a két teremben biztosítható számukra az a hozzájuk illő bensőséges környezet, amelyet a rendezés vendég falakkal és a terek közepére helyezett szobrokkal is segített megteremteni. Osztrák és német művészeké a Pergamon-csarnok, amely nevét a görög oltár egykor itt állt másolatáról kapta. Waldmüller, Amerling és Gauermann eddig is kiállított művei mellett most más, szintén elsőrangú bécsi művészek - Ender, Danhauser, Pettenkofen, stb. - festményei számára is jutott hely. A főfalon függnek a kortárs kritika által legrangosabbnak tartott műfaj, a történelmi festészet példái, amelyek méretükkel is illenek a csarnokhoz: J.P Krafft klasszicista koronázási tablója, K. von Piloty Nero Róma üszkein című hatalmas vászna (SZMKözl. 79, 1993, 121-130) és R.T. Berthon Szent Márton jelenete a műfaj alakulását három, különféle témakörhöz tartozó alkotással szemlélteti. Az új rendezéssel a német piktúra nyert a legtöbbet. Korábban helyhiány miatt nem láthatta a közönség F. v. Uhde szép Hegyibeszédét, O. Achenbach megragadó festményét a Villa d'Estével és F. v. Lenbach A Titus diadalív Rómában című remekét. A Pergamon-esarnokot követó' termekben a rendező már mellőzte a vendégfalakat, hogy szabadon érvényesülhessen az architektúra nagyvonalúsága és impozáns átlátások tegyék világossá a három, különböző méretű tér összekapcsolását, belső tagolását. A csarnokhoz vezető keskenyebb, alacsonyabb teremben tájképek láthatók a kései romantikától a századvégi naturalizmusig terjedő periódusból. A korszak legkedveltebb műfajáról lévén szó, a mesterek között német, francia, norvég és más nemzetbeliek egyaránt szerepelnek. Az ablakok miatt a képek számára alkalmatlan fal előtt nyertek elhelyezést a múzeum legjelentősebb Meunier szobrai.