Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 80-81. (Budapest, 1994)

A Grafikai Osztály új szerzeményei

Max Pollak ismert rézkarca a tudóst antik szobrai körében, bécsi dolgozószobájának íróasztala mellett ábrázolja (84. kép). A szürrealizmus koréból indult Hans Arp „Konfiguráció" című (1951) litográfiájának kompozícióját a harmincas években szakított papírból készült kollázsai készítették elő. Arp életmüve átmenetet jelentett az absztrakciótól a háború utáni ún. felszabadított festészethez. Henri Michaux tusrajza (1964) elsőként képviseli az informel irányzatot a gyűjteményben (85. kép). Az action painting vagy az informel művészei az addigi összes festői hagyományt félredobták: maga a festés-rajzolás vált olyan folyamattá, amely nem tűrt előzetes megfontolást. A Grafikai Osztály régi tervét valósította meg 1989-ben, amikor a drezdai Grafikai Gyűjteménnyel 22 kortárs magyar művész mintegy 40 rajzát és grafikáját cserélte el. A drezdai gyűjtemény vezetője, Werner Schmidt és kurátora, Hans-Ulrich Lehmann segítségével már klasszikusnak tekinthető 20. századi német művészek - Hermann Glöckner, Hans-Theo Richter (86. kép), Josef Hegenbarth - hagyatékából, valamint a drezdai avantgárdé közép- és ifjú generációjának (Gerhard Altenburg, Cafriedrich Claus, Steffen Fischer, Wolfgang Smy, Dieter Tucholke, Max Uhlig) alkotásaiból műtermükben válogathattunk ki munkásságukra jellemző műveket. A drezdai cserével a modern grafikai anyagon belül új gyűjteményegyüttes született meg. A volt Német Demokratikus Köztársaság művészeinek munkáiból korábban szinte semmit nem tudtunk bemutatni, ugyanúgy ahogy a többi, egykori szocialista ország művészetéből sem. Az államilag támogatott művészek munkáit nem gyűjtöttük, a földalatti művészet pedig tiltott területnek számított. (Az orosz neo-avantgarde legfontosabb képviselőinek rajzai, grafikái és fotói azért még így is utat találtak a gyűjteménybe). Mire az NDK avantgárdé-ját bemutathattuk, az ország már nem létezett, sőt a német művészet háború utáni története épp átrendeződőben van. Válogatásunk így talán az egyik utolsó áttekintése volt a hajdani NDK drezdai avantgárdjának. Ugyanilyen nehezen volna ma már nyomon követhető annak a néhány kubai művésznek az eddigi életműve, akiknek sokszorosított grafikáiból huszonegyet szerzett meg számunkra Sáros András Miklós grafikusművész a kubai Képzőművészeti Szövetség gyűjteményéből. Az archaikus örökség képi világát a klasszikus európai művészet és az észak-amerikai pop művészet formavilágával összeolvasztó kubai művészek 1989 óta szétszéledtek a világban. Kultúrájuknak gyökereitől elvágva további alkotói életútjuk éppolyan titokzatos, mint amilyen revelációnak számított felfedezésük az európai kritika számára a nyolcvanas évek elején. A művészeti migráció nem kevésbé tragikus problémája az orosz neo-avantgardenak, mint a kubai művészeknek. Az előző új szerzeményi kiállításunkon 1988-ban bemutatott moszkvai romantikus-konstruktív iskola legtöbb tagja ma már külföldön él, így Vadim Zaharov és a kör vezetője, Hja Kabakov is, akinek New-York-i és párizsi műtermében ma is ott kísért a negyven évnyi múlt, az a világ, amelyet fanyar iróniával örökített meg „A légy" című (87. kép), 1982-ben még Moszkvában rajzolt művének most a kiállítás folyosó részén elhelyezett hatvan szöveges tábláján. A sorozathoz Kabakov rajzos instrukciókat készített (88. kép). A kiállításon a konceptuális világ e kelet-európai változatait állítottuk párba Jim Dine játékos Donald kacsáival és kollázsaival, valamint Joseph Kosuth Wittgenstein idézeteivel. Elkülönítve mutattunk be egy válogatást két magyar művész, Anna Margit (19131991) és Arnos Imre (1907-1944) rajzaiból és akvarelljeiből. Anna Margit egész életében gondozta férje, Arnos Imre hagyatékát: 1984-ben Szentendrén múzeumot nyitott kettejük alkotásainak bemutatására. Arnos Imre és a saját több mint 200 rajzát végül a Szépművé-