Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 80-81. (Budapest, 1994)

Beszámoló Andrea del Verrocchio: Trónoló Mária gyermekével, öt szenttel és két angyallal című oltárképének restaurálásáról

fényben hullámos felületet képez. Az átfogó vetemedést egy 19. századi hevederezés ellensúlyozza három nyomvonalon. Kivitelezése azonban alulméretezett, vágatába mindhárom heveder beszorult, következményeként a középső elem meggörbült. A faállomány több helyen megrepedt, rovarkártevőktől erősen károsodott és omlékony (26. kép). A hevederezést megelőző időben a tábla hátoldalát enyveskötésű gipszbevonattal ecsetelték, ami az enyv feszültségkeltő hatásánál fogva elősegítette a részelemek (deszkák) vetemedését. 2. A kép alapozása vastag gesso (1-1,5 mm), a széleken erőteljesen felemelkedő torlódással, ami meghatározza a tényleges képméretet (158,5 x 166 cm). Ezt a mezőt az alapozatlan képszegély veszi körül 6 cm szélességben. A faalap zsugorodása következtében az egész képfelületen függőleges torlódások keletkeztek, amelyek sok helyen nyitottak vagy korábbi vasalások következtében deformálódottak. 3. A festett réteg az alapozással szerves egységet képez, lemezes elválást nem mutat. Állapota az alapozás állapotától függően károsodott. Repedései az alapozás repedéseit követik, a korabeli képekhez hasonlóan, vízszintes irányban, szélesebb mezőt átfogva. Festéstechnikája jellegzetes 15. század végi tojástempera festés, világoszöld imprimitúrán, ami főleg a testfelületeken észlelhető. A modellálás előbb fehér, majd meleg színárnyalatokkal, hegyes ecsetvonásokkal történt, követve a test domborulatait. A drapériák árnyalása szélesen oszlatott, világos alapszínen, a testfelületekhez hasonló módon, hegyes ecsettel, vonalkázva alakult. A festéstechnika ezen felül egyedi sajátosságokat is mutat. A kompozíció kartonrajzának nyomai több ponton figyelhetők meg, az alapozásba mélyen bekarcolva. Ezek a barázdák főleg a fejek, kezek, drapériák, attribútumok és építészeti elemek körvonalai (27. kép). A belső részletrajz a mélyből előtűnő sötét vonalak formájában jelenik meg. Különleges az arcélek reliefszerű bemélyítése az alapozásba, valamint a növényi motívumok plasztikus kiemelkedése (28-29. kép). Az utóbbiaknál megfigyelhető, hogy a festés nem követi mindenütt a plasztika határvonalait, sőt előfordul a növénymotívum lefedése később festett egyéb motívummal. A dicsfények esetében sajnálatos tény, hogy az eredetileg kagylóarannyal kontúrozott díszítő ábrákat, azoknak nagyfokú lepusztulása miatt, később, a megmaradt nyomokon kivésték, majd újból aranyozták. Felületesen szemlélve ezért úgy tűnik, mintha a dicsfények negatív plasztikája eredeti lenne. Eredeti viszont Szt. Katalin dicsfényén a kontúrozáson belüli sima felület aranyló lazúrozása. Ez a viszonylag ritkán előforduló technikai megoldás csak a tisztítás után vált igazán láthatóvá. 4. A védőbevonat tompa, megsötétedett lakkréteg, ami a képnek monochrom jelleget kölcsönöz. Az idólc folyamán többször megismételt lakkozás, közbezárva a felületi szennyeződést, tompította az áttetszőséget és a színek tisztaságát, illetve kontrasztját (30. kép). Ez a tény bizonyára negatívan befolyásolhatta a szakértőket a kép korábbi véleményezése során. A festés régebbi javításai a tábla szerkezeti hibái mentén, durva glettelések, megsötétedett retusok, átfestések formájában jelentkeznek. Ezek a nyomok UV luminescens felvételen egyértelműen jelzik, hogy milyen mértékben veszített eredetiségéből a kép.