Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 78. (Budapest, 1993)

Pigler Andor emlékezete

értő, afféle neopozitivista alapon. Ez a szemlélet „reálenciklopédikus" jellegű, a görög-római művészet Furtwängler szellemében való kutatásának horizontjáról való, és Pasteineren kívül — alig kétséges — Hekler Antal hatására vall. Hekler tanszékén éppen ekkor indult a magyarországi barokk kutatás, és a fiatal Piglerrel az európai barokk ikonográfiái rendszeres kutatása is. Az igazi ösztönzők pedig Emile Mâle-nak a tridenti zsinat utáni művészetéről írt műve, és Werner Weisbach hasonló munkája. Amikor Panofsky és munkatársai az antik kultúráknak és biblikus hagyománynak továbbélését a középkori és főleg a renaissance Európában követték, Pigler Andor a barokk-kori utóéletet, az általános és a különleges példákat kísérte nyomon pályája során. E tanulmányok sorozatából nem lett ugyan iskola, sajnos, még csak műhely sem, de kortársi és éppen párhuzamos magyar feldolgozások igen is születtek. Huszonéves fiatalemberként, és később is előadott az egyetemen. Kevesen hallgatták, de ezek között volt Aggházy Mária, Garas Klára és mindazok, akik a hazai és a középeurópai barokk kutatás területén munkásságának folytatói lettek. A húszas évek modern és levéltári-irodalmi alapozású hazai művészettörténeti monográfiáiból hármat Pigler írt meg; később Kapossy János, Schoen Arnold és mások a továbbiakat. Valamennyien a Hekler-tanszék körében vagy inspirációjára. Az igazsághoz tartozik, hogy a klasszikus ókor kutatásában jeles Hekler későbbi korokról szóló írásaiban és munkáiban sokkal kevésbé volt történeti vagy kritikus módszer követője, tanítványai viszont valóban jó történészekké lettek. Ezt Pigler esetében jó külön is hangsúlyozni. Ő maga is — szóban — hivatkozott a tények, a realitások felidézésének bűvöletére. A Magyar Művelődéstörténetben a magyarországi barokkról írott összefoglalása —• az akkori ismeretek alapján — a leghitelesebb és legigényesebb körkép az európai művészetnek erről a területéről (kár, hogy idegen nyelvű fordítása a háború alatt már persze nem készült). Szerzője — különben többedmagával e sorozatból — még a patrióta érzésektől is megtartóztatta magát: európai polgár maradt akkor is, később is, amikor viszont a marxista szemlélet vált hivatalossá; nos, ő ebből is kimaradt, és a magasabb akadémiai címekből és besorolásokból is. Ez utóbbiak — a szó többféle értelmében — nem értek fel hozzá. Az akkori hivatali ítélet szerint megmaradt „rész-tanulmányok szerzőjének". Résznek tekintetett az, ami nem volt nagy historizáló összefoglalás, egyféle 19. századi enciklopedizmus képzete szerint. O azonban mindig tisztában volt a különlegességek időbeli és térbeli realitásával, sőt eszméjével és rögeszméjével is. A saját maga koráról hallgatott, a múltbeliről írt. Az elkalandozó lélekről, Sókratésről, a Caritas romanaról, a sors asztrologikus kitaszítottjáról, a pártfogolt művészetről, a ravatal képekről, egy festő-korszak légy-talizmánjairól — de mindig a nagy egész ismeretében, és mindig annak részeként. Utoljára a Scipio nagylelkűsége témán dolgozott, de megírását abbahagyta. A Régi Képtár katalógusához gyűjtötte legtovább az adatokat. Minthogy a valóban átfogó ismeretekkel rendelkező kevesek közé tartozott, a klasszikusan és egyetemesen tájékozottakhoz, a mesterien kidolgozott és eredeti tanulmányok mögött különös módon alkotta meg fő művét „az egészet", a részek ellenpólusát, a „Barockthemen"-t. Visszanézve rá az időben, a számítógépek divatjának és általános ismertségének világából, elképesztő egyszemélyű óriás vállalkozás. Mint roppant méretű, imponálóan konstruált csontváza az európai eszme- és jelrendszer egy nagy korszakának, ez mindenki számára rendelkezésre áll. Kézikönyv, korszak-térkép, alaposabb részeiben statisztika, komparatisztika, motívum- és szo-