Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 78. (Budapest, 1993)

Pigler Andor emlékezete

egészéhez és egyes darabjaihoz külön-külön is nem múló szerelem fűzte. Nem a menedzsereké, amely az imperialista-imperiális örömökhöz hasonló, hanem a szellemi rátalálásé, a legjobb műélvezőé, a megértőé. Ez az érzése intimitást és személyes békét keresett az alkotásokban, sőt egyfajta ilyen bensőséget kívánt biztosítani ezek körül is, az osztályon és a gyűjteményekben. Mindezt olyan korban és helyen, amikor és ahol ez szinte lehetetlen volt. Mégis, minden munkát és tevékenységet vállalt, kicsit és nagyot, a dolgok szeretetében, — gyaníthatóan éppen poézisükért. Ebben félszeg szerelmes is volt talán, sokszor hallgatag, az apróbb munkákon is elbabráló, a vállalt szolgálat érdekében mindenben perfekcionizmusra hajlamos. Hogy elmerülhessen és együtt lehessen „szeretteivel", szigorú határokat vont maga körül. A Régi Képtár rendtartását, tudományos feldolgozását a képek keretétől a dokumentálásnak (az Ő idejében megkívánt) teljességéig, a kiállítás, raktározás, restaurálás mikéntjéig mind maga intézte. A házon belüli gondossága, szigora és útmutatása kikezdhetetlen tekintélyével párosult. Ilyen jellemhez nehezen társulhatott volna rámenős, ravasz, vagy akárcsak elszánt menedzseri készség. Ót tehát egyes egyedül tekintélye miatt és a szó szoros értelmében kényszerítették, hogy 1956 elejétől a Múzeum főigazgatója legyen. Nyolc évig volt az, megpróbálván a Régi Képtár belső rendjét és szellemét kiterjeszteni az egész Múzeumra. A szerencse — amely esetenként üldözi azokat, akik következetesen nem vesznek tudomást létéről, — segítségére volt. Fortuna megfelezte a Múzeumot, azaz kiköltöztette belőle a hazai művészet gyűjteményeit (megalakították a Magyar Nemzeti Galériát). Kiállítási helyüket nagyrészt a Régi Képtár foglalhatta el. A minden addiginál nagyobb és remekebb új rendezés pedig kizárólag a főigazgatónak köszönhető. A sors ajándéka persze rögtön felemásnak is bizonyult. Szakmai látogatások és idegenforgalom hiányában az egész Múzeum képét meghatározó kiállítás jószerével vagy másfél évtized után vált igazán ismertté és elismertté — viszont mind a mai napig fennáll. Hozzá idomult az akkori modern gyűjtemény, sőt a Régi Szobor Osztály együttese is: a legutóbbi időkig az Egyiptomi és Antik kiállítások kivételével ebben a pigleri múzeumban éltünk. Nem sértem meg emlékét azzal, amivel ő maga meg éppen szerénykedve értene egyet, hogy Pulszky Károly müvének a magyar múzeumügyben ő a legjelentősebb folytatója. Kell-e mindehhez hozzáfűznöm, hogy elsősorban Pigler Andor nyomában, ízlésében és szellemében remélhető igazán a Szépművészeti Múzeum jövendő jó sorsa? Annak a fiatalembernek, aki 22 éves korában egy olasz freskóciklus megrendelőjét, ábrázoltjait és mesterét (pontosabban példáját, aki aztán alkotójának is bizonyult, Romanino) meghatározta, szellemi forrásvidéke a budapesti egyetem Művészettörténeti Tanszéke volt, példatára pedig, ami a stíluskritikai lehetőségeket illeti, Venturi kézikönyvénél nem sokkal több szakközlemény. Ez a kezdete az olasz művészetről írott kontribúcióinak, amelyekkel pályája gazdag, de az akkori olasz művészettörténet-írásban divatosakhoz hasonló attribúciós cikkeket nem írt (a pusztán stíluskritikai írásokkal nem rokonszenvezett, annak ellenére, hogy ő maga kitűnő szemű és ítéletű műértő volt), mert történész-művészettörténésznek tekintette magát, az írott adatok, tények, a hiteles tanúk krónikásának vagy megtalálójának; — egy olyan felfogás alapján, amelyben a történelem nem sablon, modellformájú, hanem egyedi, egyszeri, ezért hitelesen rekonstruálható, és amelyben egy-egy szellemi rátalálás bizonyítható különféle érvekkel és ellenőrizhető is, mint a számtanban a reverzibilis műveletek. Ha ezt így nem fogalmazta is meg, eszerint dolgozott. Tárgy-