Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 78. (Budapest, 1993)

Francesco Francia és műhelyének festményei a budapesti Szépművészeti Múzeumban

donságok befogadására nyitottan, ugyanakkor a maga egyéniségét fel nem adva szegődik Perugino nyomába. Életrajzainak harmadik részéhez írt előszavában maga Vasari is egymással társítja Pietro Peruginót és a bolognai Franciát, megállapítva, hogy a két művész egyfajta új, „színeket összehangoló lágysággal" kezdett festeni. Az arezzói biográfus szemében ez a modern stílust vetíti előre, amelyet valamivel később Raffaello honosít majd meg.

11 Arról, hogy a quattrocento utolsó évtizedében milyen mértékben érlelődött Francia stílusa, világos fogalmat alkothatunk, ha a bolognai San Giacomo Maggiore Bentivoglio-kápolnájának 1493-94 körül festett oltárképét (31. kép)

12 összehasonlítjuk két másik oltártáblával. Azt, amelyik a Trónoló Máriát gyermekével, Szent Lőrinccel, Szent Jeromossal és két zenélő angyallal ábrázolja, Francia 1500-ban festette Ludovico di Calcina megrendelésére, és ma Szentpéterváron van (32. kép)

13

; az Angyali híradást fogadó Mária négy szenttel ugyancsak 1500-ban datált és jelzett mű, egykor a ferencesek bolognai templomában, a Santissima Annunziatában állt, ma pedig a bolognai Képtár őrzi (33. kép).

14 Mindhárom oltárkép, mégha egyéni módon is, peruginói mintákat követ. A Bentivoglio-oltár az észak-itáliai oltárkép tipológiáját —• gondoljunk a Cossa, Ercole de'Roberti és Costa művei által képviselt ferrarai és bolognai előzményekre — az umbriai mester olyan festményeinek ismeretében újítja meg, mint a ma Münchenben lévő Szent Bernát látomása, vagy az Uffizi-beli Mária gyermekével és szentekkel.

15 Miként Peruginónak ezeken az 1490 körül készült tábláin, amelyeket Francia valószínűleg Firenzében látott, a Bentivoglio-oltárképen is az építészeti kereten, a nagyméretű árkádos exedrán belül nagyság szerint elrendezve és tökéletes szimmetriában helyezkednek el az alakok, miáltal egységes, harmonikus és kiegyensúlyozott kompozíció jön létre. A korábbi művek fémes színeit, kemény ragyogású felületeit itt dallamos színátmenetek váltják 11 Vö. Vasari, G., Le Vite IV, Firenze 1973, 9. 12 Bologna, S. Giacomo Maggiore, Bentivoglio-kápolna. A fára festett oltárkép jelzése a trónus talapzatán: IOHANNI BENTIVOLO / II. FRANCIA. AVRIFEX / PINXIT. Az 1494nél nem későbbi datálás számos érvvel támasztható alá, 1. Ottani Cavina, A., La Cappella Bentivoglio, in // tempio di San Giacomo Maggiore in Bologna, Bologna 1967, 1 17-131. Emellett a datálás mellett szól Costa umbro-firenzei alapon végbemenő párhuzamos fejlődése is, amelyet a kápolna lunettáinál, különösen az 1494-ben az Apokalipszis látomásával díszített lunettánál figyelhetünk meg (vö. Tosetti Grandi, P., Lorenzo Costa in San Giacomo Maggiore a Bologna: una proposta e la valutazione di una fonte, Prospettiva n° 24 [1981] 37-40.). 13 Szentpétervár, Ermitázs, fáról vászonra áttéve, 193 x 151 cm, vö. Musée de VEremitage, Peinture de l Europe Occidentale, Cat. I, Leningrád 1976, 53. sz. A festmény a bolognai S. Lorenzo dei Guerrini templomban volt. A trónus talapzatán felirat: DS: LVDOVICVS DE CALCINA / DECRETORV CANONICVS / S.P. BON. REDIFICATOS AVTOR QS DOMVS ET REST A VRATOR / HVIVS ECCLESIAE. FECIT FIERI / P. ME. FRANCIAM. AVRIFICE BONON. / ANO. MCCCCC. 14 Bologna, Pinacoteca Nazionale, ltsz.: 575, fa, 348 x 245 cm. Jelezve lent, középen: FRANCIA AVRIFEX / B: PINXIT MCCCCC. Vö. Emiliani, A., La Pinacoteca Nazionale di Bologna, Bologna 1967, 160. 15 Repr.: Castellaneta—Camesasca, i. m. (9. j.) 93, 34. sz., XIX-XXI. k., 32. sz., IX-XI. k. 1480-90 között Firenzében készült művek, ahol azokban az években Perugino bizonyosan műhelyt tartott fenn. Diplomamunkámban, éppen annak magyarázatára, hogy Francia ismerte Perugino e korszakbeli munkásságát, feltételezést fogalmaztam meg a festő tartózkodásáról a Mediciek városában. Raibolini már tanulóéveitől kezdve szoros kapcsolatban állhatott Firenzével, mint ötvös-tevékenysége és Verrocchióhoz, valamint Lorenzo diCredihez kötődő fiatalkori festményei tanúsítják.