Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 74. (Budapest, 1991)

Csillagok rendje, rend az emberi világban

kevés, és nem is sok, persze: mindig éppen elég, hiszen nem vannak, hanem megteremtjük őket. A bolygók száma négyezer év óta éppen hét. Mit számít, hogy régen a Nap és a Hold is közéjük számított, ma pedig figyelmen kívül hagyjuk a Cerest és ötszáznyi apró társát. Hasonló modelleket ismerünk más kultúrákból is. Ismerjük a zsidó kabbalából a szefirák fáját (másképp: szefirotikus fa), a tíz szefirát(isteniemanáció) és a három elvet, úgymint : szefar, azaz szám, szippur, azaz szó, széf er, azaz írás. Ismerünk egyébként több, egyenértékű, de minden részletében más kínai modellt is. Mindez azért kell, hogy lássuk, mi a hagyomány, s tudjuk, hagyomány ez: nem valami közvetlen igazságtartalma van, hanem szemlélete, s éppen ezért nem lehet közvetlenül igazság a cáfolata sem. Másképpen szólva, egy gyékényre kerül cáfolt és cáfolat. A hagyományt nem fenntartani kell, hanem éppen újrafogalmazni, nem kímélve semmi részletét; s legjobb tudásunk szerint, mert nem a kegyelet élteti, csakis a kétely és az új tudás. Ezt tették a babiloni számsorokkal a görögök : újrafogalmazták őket, s ezt tették, kiállításunk képein, az újkor szimbolikus-allegorista filozófusai, a művészek. Megismertük az emberi természetet, a karaktereket. Fölfedeztük Amerikát. Mappánk van, nemcsak a lakott világról, de az égboltról is, a déliről éppúgy, mint a mienkről. S már nemcsak látjuk az elforgó eget, tudjuk is, Kopernikusztól, hogy nem a Nap kering a Föld körül. Ezt kell, ezeket kell megfogalmazniuk a hagyomány őrizőinek, s mert meg tudják fogalmazni azonnal, ezért nagyszerű s örökké eleven a későrenaissance és korabarokk makro-/mikrokozmosza. Tudjuk, hol a rend helye a világban. Tohuvabohu a ma törekvése: rendet, itt és most. Szabályozással, korlátokkal; vannak, akiknek akár szigorúan is, akár bottal vagy (gumi) pálcával. De vajon a rossz éppen a tóhuvabóhuban van? Megszünteti a rend a zűrzavart? S kell-e megszüntetni? Művészetet látunk ezen a kiállításon, a rend fogalma nem verbális itt. De mégis, tudjuk, s látjuk is, rend nem a mikrokozmoszban van, az élet törvénye nem a rend, hanem a sokféleség, a változatosság. Az egymásnak feszülő ellentétek, a venusi és saturnusi rendetlenség, a melencolia szunnyadó — vagy időlegesen féken tartott teremtőereje. Rendnek abban kell lenni, hogy a nagy világerők és személyes életünk, a makro- és a mikrokozmosz, összefüggenek, hogy kölcsönösen hatnak egymásra. Rend abban van, hogy a nagy világerők, értsük őket numerikusan vagy szimbolikusan, és kisvilágunk, természetünk, tetteink egymásra utaltak. Rendnek a végső dolgokban kell lennie. A végső dolgoktól befolyásolt és ezekre kiható — a csillagoknak alávetett — mikrokozmosznak, e felelősség mellett, más a törvénye. Ezt a törvényt, bár a kiállításunk nem szóban hirdeti, úgy hívják : sokféleség, változatosság, alkotószabadság. De mondjuk talán egyszerűen így: szabadság. KOMORÓCZY GÉZA