Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. (Budapest, 1990)

Újabb meghatározások a rudolfinus rajzművészet körében

tus. Heintz Michelangelo utáni kópiáin nem a Michelangelo vázlatok kötetlenebb, nagyvonalúbb rajzmodorát követte, hanem a mester ún. „ajándékrajzainak" befejezett, egyenletes, sima felületet érzékeltető krétarajz modorát.

14 De egyéni interpretációjával átformálta a mintaképet. Megmásította a Sybilla tekintetének irányát és karakterét: az eleven szemek, az átható tekintet itt is éppen olyan hangsúlyt kap, mint Heintz már említett, Két géniusz edényekkel című, Raffaello utáni másolatán (11. kép). A nőalak nyitott száját zártra változtatta. A mintaképénél rövidebb és íveltebb szemöldököt rajzolt, így az arc Heintz correggiói líraságú ideáljához közelít. Heintz 1587-ben Rómából Velencébe ment és 1589 végéig ott maradt. Munkásságának ebből az időszakából Veronese és Tintoretto kompozíciói, illetve ezeknek egyes alakjai utáni másolatok ismeretesek. Római időszakának kópiái fele-fele részben tollal, illetve krétával készültek, ezzel szemben velencei másolatai — legalább is az eddig ismertek — lavírozott tollrajzok. Ez a technika nyilvánvalóan megfelelőbbnek bizonyult a velencei művek festői kvalitásának érzékeltetésére. Római másolatai jórészt egy-két figurás ábrázolások, a Velencében rajzoltak között két teljes Tintoretto és egy teljes Veronese utáni kompozíció ismeretes.

15 Ezeknek a mestereknek dinamikus kompozíciós koncepciói nyilván jobban megragadták; különösen felkelthették figyelmét Tintoretto merész rövidülésben ábrázolt figurái és mozgalmas csoportfűzése. A bécsi Akadémián az ismeretlen olasz rajzok között található az a Heintznek tulajdonítható tollrajz (15. kép),

16 amely nagyjából megegyezik Tintoretto Hercules kiveti a faunt Omphale ágyából (Budapest, Szépművészeti Múzeum, 16. kép) kompozíciójával.

17 A másolatot lendületes, néhol megvastagodó, folyamatos kontúrok, a tárgyak, ruhák ábrázolásánál az árnyék jelzésére szolgáló hangsúlyos párhuzamosok, a figurák belső rajzánál a kis horgok és vonalcsomók alkalmazása jellemzi, amelyek a különböző árnyalatú lavírozással együtt a plaszticitást érzékeltetik. Heintz Tintoretto képe utáni, Utolsó vacsorát ábrázoló kópiáján (London, magángyűjtemény)

18 a középtéri, kevéssé kidolgozott alakok rajzánál alkalmazott abreviatúrák teljesen azonosak a bécsi lapon láthatókkal. Meggyőzően bizonyítja Heintz szerzőségét a stílusazonosság a József és Putifárné rajzzal (Wien, Albert ina, 17. kép) is, amely Zimmer véleménye szerint még a művész velencei időszakából származik.

19 A budapesti Tintoretto kép és a másolat között meglehetősen sok eltérés mutatkozik, ami Heintz többi, velencei kompozíciók utáni kópiáira nem jellemző. Mindenekelőtt eltérő a formátum: a rajzon ugyanis teljesen látható az ágy fölötti baldachin és így a kompozíció határozottan álló formátumú. Eltérő Hercules bal karjának tartása, a faun elhelyezése, a jobb oldali fáklyás nő kéztartása, az asztalon álló 14 Hartt, F., The Drawings of Michelangelo, London 1971, 249-258. 15 Zimmer, /'. m. (2. j.) A 39, 75. k.; A 42, 79. k.; A 43, 81. k. 16 Ltsz. 3802 „16. századi olasz művész": Hercules kitaszítja a faunt Omphale ágyából. Hátoldalán felirat: Josepho Eens, vörös és fekete kréta, 272x210 mm. 17 Pigler, A., Katalog der Galerie alter Meister, Budapest 1967, 694 (Ltsz. 6706). 18 Zimmer, /. m. (2. j.) A 39, 75. k. 19 Zimmer, i. m. (2. j.) A 37, 72. k.