Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 70-71. (Budapest, 1989)

A Szépművészeti Múzeum 1985-ben

a Caravaggio-követők — G. B. Caracciolo, az „Angyali üdvözlet a pásztoroknak" mestere, P. Finoglia, a Fracanzanók, A. Gentilesehi és Jusepe Ribera — remekmüvei, a drámai fényeffektusokat, naturalisztikus hangsúlyokat használó festészet pompás dokumentumai nyitották. Ezekkel együtt, a márványcsarnokban kerültek bemutatásra Massimo Stanzione, Agostino Beltrano, Bernardo Cavallino, Pacecco De Rosa és Francesco Guarino művei, amelyek a Seicento második harmadában megjelenő klaszszicizáló, lírai irányzatról adtak képet. Külön teremben voltak láthatók a veduták, a csendéletek, valamint a nápolyi történelem megrázó eseményeit, a Masaniellofelkelést és az 1656-os pestist megörökítő festmények. A Pergamon-csarnokban Luca Giordano, Mattia Preti és Francesco Solimena immár a 17. század második felében, a 18. század elején készült monumentális oltárképei függtek. A kiállítás utolsó termében a 18. századi királyi udvarban dolgozó nápolyi és külföldi mesterek arcképei (A. R. Mengs, A. Kaufmann), G. Traversi maró gúnm^al festett életképei, valamint olaj vázlatok (G. del Pô, P. de Matteis, F. De Mura, D. A. Vaccaro) tették teljessé a nagj^szabású bemutatót. A moszkvai Tretyakov Képtár és a Kujbisevi Szépművészeti Múzeum vendégkiállítása, az Orosz és szovjet festészet. Hagyomány és jelenkor, a Szovjet Kulturális Napok keretében nyílt meg (október 9.-27., rendezte Cifka Péterné). A kölcsönzők összeállította katalógusban felsoroltaknál többet, összesen 84 képet láthatott a közönség, a múlt század közepétől napjainkig terjedő időből. A márványcsarnok falain a nyugat-európai művészeti irányzatok — a romantika, a biedermeier, az impresszionizmus — néhány megkésett, de igen kvalitásos példája — I. Ajvazovszkij : Viharos tenger, 1868; F. Zsuravljov: Na, ki vagyok?, 1863; B. Kusztogyijev: A művész lányának, Irinának arcképe, 1907 — sorakozott. A haladó társadalmi és művészeti programmal 1871-ben alakult „peredvizsnyikek" azaz „vándorkiállítók" csoportjából V. Szurikov ésl. Rjepin a kritikai realizmus jegyében fogant történeti jelenetekkel szerepelt. Élményt nyújtottak I. Levitán és I. Siskin vásznai, a végtelen orosz táj időtlen nyugalmának költői interpretálásai. Az avantgárd festészetet a kiállítás összeállítói kizárták a hagyomány fogalmából, és így hiányoztak azok a kortárs szovjet művészek is, akik számára az orosz avantgárd példamutató örökséget jelent. Érdekes volt szembesülni azokkal a festményekkel, amelyeket reprodukcióról már minden magyar látogató ismert: ilyen A. E. Geraszimov hatásos műve, a forradalmi lendületű Lenin az emelvényen és I. Brodszkij érzékenyen festett, tónusgazdag, bensőséges hangulatú portréja, a Lenin a Szmolnijban. Mindkettő 1930-ban készült, a szocialista realizmus alakulásának idején és a korszak legsikerültebb, időtálló alkotásai közé tartoznak. A napjaink időszerű kérdéseiről számot adó, realista hagyományokat folytató kortárs festők sorában G. Korzsev, V. Igosev és J. Mojszejenko a legrangosabb. Az utóbbi kettőtől Budapesten, gyűjteményünkben is található egyegy festmény. A Szkíták aranya című kiállítás (101. kép) a leningrádi Ermitázs páratlanul gazdag gyűjteményéből válogatott anyagot mutatott be (október 9.-november 24., rendezte Szabó Miklós és Szilágyi János György). A kiállított 130 tárgy nem csupán a Fekete-tenger vidéki szkíták kultúrájáról és művészetéről adott képet, hanem eurázsiai távlatokban érzékeltette a sztyeppék nomádjainak az újabb kutatások jóvoltából történeti összefüggéseiben egyre világosabban kirajzolódó világát. A Kaukázus-vidék késő bronzkorának és korai vaskorának kobáni kultúrájáról, pontosabban annak kiemelkedő színvonalú bronzművességéről hat remekmű alapján alkothatott fogalmat a látogató; ez a csoport képezte a kiállítás időrendi szempontból legkorábbi egységét. Ezután a történeti szkíták kurgánjaiból előkerült ékszerek, ló-