Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 68-69. (Budapest, 1987)

Észrevételek Raffaello Santi és Jacopo Tintoretto elrabolt, majd visszakerült képeinek korábbi állapotáról; beszámoló az utóbbi események során keletkezett károk helyreállításáról

hordozó alapozásrész elmozdult helyéről és a leválás veszélyével fenyegetett (78_79. kép). Esetleges elvesztése megoldhatatlan kiegészítési problémát okozott volna. Ez szerencsére nem következett be, így a legfőbb nehézséget, a kettévált faalap egyesítése jelentette. Az összeragasztás során az alábbi szempontokat kellett figyelembe venni: A tábla mindössze öt milliméter vastagságú, görbületének tetőpontja, 215 mm szélesség mellett, 22 mm, így az ív magassága az oldalnyomás alkalmazásának lehetőségét kizárta, holott ez a ragasztásnál fontos részművelet lett volna. A repedés hézagába csak olyan testetlenül száradó kötőanyag beviteléről lehetett szó, amelynek szilárdulási ideje az összeillesztés műveletét nem sietteti túlságosan. A kötőanyag természetes vagy műanyag legyen-e, bevitele milyen irányból történjen, tekintettel a festett felület fokozott érzékenységére? Hogyan érhető el az optimális illesztés, amikor a tábla két szárnya a kettéválás után eltérő deformálódáson ment keresztül? A konzultáció egyetértett az egyesítésre vonatkozó előzetes elképzeléssel, de ellenezte a kiegyenesítés gondolatát, azzal az indokolással, hogy túl nagy kockázattal járna, és bizonytalan eredményhez vezetne. Itt kell megjegyezni, hogy a nagymértékű felületi görbület enyhítése a kompozíció élvezhetőségét elősegítené, de a végrehajtás sikerét kétségtelenül veszélyeztetné a vékony nyárfalemez kiszámíthataltan alakulása. A hátoldalon lévő viaszpecsétek is nagymértékben nehezítenék a művelet végrehajtását, tekintettel relief szerű kiemelkedésükre és sérülékenységükre. Az összeragasztás végül, modelleken szerzett tapasztalat alapján nyúlenyvvel történt, a hátoldalon juttatva be a résbe a kötőanyagot. A szükséges nyomást egy erre a célra szerkesztett hídon, csavarmentes mechanizmus segítségével alkalmaztuk (80. kép). Az egyesítés után mérsékelt tisztítás, felületkorrekció, majd beilleszkedő retus révén jutott el a kép mai arculatához, minden igyekezettel arra törekedve, hogy a szinte jóvátehetetlen sérülésnek a lehető legkisebb mértékben maradjon zavaró nyoma (81—82. kép). Raffaello Pietro Bembot ábrázoló képének korábbi sorsa ugyancsak sok 'kérdőjellel terhes. Az 1812. évi Esterházy Inventar említésén kívül, egészen a legutóbbi kutatás eredményéig, amely a Barberini képtár 1686-os inventárjában talált elfogadható leírást, más gyűjteményi adat vagy egyéb támpont nem volt ismeretes. Ennek tudatában, továbbá a kép anyagi létében bekövetkezett korábbi változtatások miatt — amelyek csak jelentős gyűjteményi környezetben történhettek — irányult figyelmünk e jelenségek felé. A kép elvesztésével kapcsolatos károsodás vizsgálatai során röntgen-felvételek tárták fel azt az állapotot, amiről idáig csak hozzávetőleges elképzeléseink voltak. Az eredetileg diófa táblára festett portré hátoldalán most parkettázott fenyőfa alapot látunk, a diófa megmaradt, kétmilliméternyi rétege ugyanakkor alig vehető észre. Ma még nem tudunk választ adni arra a kérdésre, hogy mi tette szükségessé ezt a jelentős változtatást vagy, hol és mikor történhetett. Ebben az esetben is legfeljebb következtethetünk egy-két momentumra támaszkodva. A diófa alapot, az összefüggő képfelszín töretlensége és a röntgen-felvétel egyöntetű árnyképe alapján úgy tekinthetjük, hogy eredetileg egy deszkából alakították ki, tehát az illesztés vonalának elválása vagy hullámos vetemedés nem adhatott okot az új alap alkalmazására. A röntgen-vizsgálat feltárt ugyan-