Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 66-67. (Budapest, 1986)

Kallikles Budapesten

is: nehéz elképzelni, hogy nolai amphorákat és lékythosokat rendszeresen ugyanarra az alkalomra rendeltek. Ebben az esetben azonban, úgy tűnik, a fenti export-helyzetnek csak két magyarázata lehetséges, egy reális és egy irreális. A reális az, hogy a vázák nem másodkézből kerültek Szicíliába és Campaniába, hanem egy (vagy több) kereskedő, aki a korszakban az athéni vázák kereskedelmének ión-tengerparti útján működött, magával a fazekasműhellyel állt kapcsolatban, és az általa jól ismert keresletnek megfelelően vagy maga rendelt a műhelyben nolai típusú amphorákat és lékythosokat, vagy azzal a műhellyel keresett kapcsolatot, amely ezek készítésére specializálódott. Az ilyen export-lehetőségek diktálta specializálódásnak — ami általában nem jelent kizárólagosságot — számos példája ismeretes az athéni festett kerámia történetében. Ugyancsak jól ismert, bár távolról sem általános, az a jelenség is, hogy egy-egy műhely és egy-egy szélesebb vagy szűkebb export-terület között szoros kapcsolat mutatható ki;

41 ez aligha magyarázható másképp, mint a közvetítő kereskedő (vagy kereskedők) és a műhely között fennálló közvetlen kapcsolattal/'

2 így természetesen elesik az a feltevés is, hogy a kaZos-nevek a megrendelők kérésére kerültek a vázákra. A másik, Webster elméletével összhangban álló magyarázata annak, hogy a Drezda-festő és társai vázáinak ilyen homogén az export-területe, kívül esik azon, amit mai ismereteink alapján reálisnak lehet nevezni. Ha ugyanis azt feltételezzük, hogy a kilenc kalos által különböző alkalmakra megrendelt vázák használtan kerültek Itáliába, azt is fel kell tennünk, hogy egy (vagy több) kereskedőnek arra volt gondja, hogy ezeket a legalábbis részben különböző helyeken található és különböző időben készült vázákat használatuk után rendszeresen összegyűjtse. Ez már önmagában is nehezen elképzelhető, még nehezebben az, miféle értelme lett volna a kereskedők számára annak, hogy ilyen körülményes és fáradságos úton jussanak az exportálni szánt vázákhoz. A mai műkereskedelem gyakorlatából kiindulva mindenesetre volna erre egy magyarázat: hogy Gelában és Nolában akadtak olyan vevők, akik díszítésük stílusa szerint vásárolták a vázákat. Az athéni vázák iránti külföldi keresletben azonban egyegy kirívóan egyéni stílus értékelésén kívül — mint például az Affektáló-é Etruriában — legföljebb a kiemelkedő és silány darabok közti általános megkülönböztetés érvényesült, az sem mindig és következetesen. A kettő közötti produkcióval kapcsolatban, amelybe a fenti műhely darabjai is sorolhatók, semmi nyoma ilyen megkülönböztetés létezésének. De ha lett volna is, az még valahogy elképzelhető, hogy a Providence-festő müveit keresték, az azonban semmiképpen, hogy valakinek kiválasztott festői közé tartozott a Drezda-festő is, akinek vázáira annyira illik Beazley ítélete a Berlini-festő késői műveiről/'

3 legalábbis annak negatív része: „valami — talán költészetnek lehetne nevezni — hiányzik a rajzaiból, és semmi nincs bennük helyette." SZILAGYI JÁNOS GYÖRGY 41 Vö. például legutóbb a Penthesilea-műhely hispániai kapcsolatairól Ólmos, R.— Picazo, M., Madrider Mitt. 20 (1979) 191—192. 42 Eisman, M. M., Archaeology 28 (1975) 83; Olmos—Picazo, i. h. 192; Johnston, i. m. (fent 22. j.) 49, 52. 43 The Berlin Painter, 6.