Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 65. (Budapest, 1985)

A látás intelligenciájának fejlesztése. Egy művészeti szakkör tanulságai

zolt a sötét térbe, majd a fotós ugyanarra a negatívra ráfényképezte a rajzát éppen befejező művészt. A képen reális környezetben fehér, sehova se tartozó rajz lebeg. A változás, amit kérek: mindenki valami olyat rajzoljon, amihez egy mozdulatot is tud illeszteni. Az első ötletek egyike pl. fénnyel rajzolt országalma, amelyet valódi kéz tart a tenyerén. A következő ötletek egyike teljes fordulatot, új értelmezést hoz: a résztvevő önmagát rajzolja körül a zseblámpával és a második expozíció számára benne marad a fénykörvonalban. Ez a személyes vonatkozás annyira felszabadítja a többieket, hogy mindenki ennek a variánsait valósítja meg. Végül megmutatom a Picasso-reprodukciót, s meggyőződhetünk arról, hogy a mi változataink szellemességükben nem maradnak el Picassoétól (36—38. kép). * Amikor elérkeztünk a fotóspecifikus ábrázolás részletezéséhez, először a montázs különböző fajtáival foglalkoztunk. Ebbe a körbe tartozik a következő komplex és több együttlétre kiterjedő feladat is. A paramétereket egy prágai akcióművész, Petr Stembera 1973-ban megvalósított kollektív művéből vettem. Stembera művészkollégáinak egy gótikus táblakép reprodukcióit küldte el azzal a kéréssel, hogy jelenítsék meg valamilyen formában a képen szereplő alakokat és a dokumentációt juttassák el neki. A mi variációnkban a résztvevők szétszéledtek a múzeumban és egymás előtt titokban tartva a választásukat, alaposan megfigyeltek egy-egy többalakos festményt. Jegyzeteket készítettek róla, majd a fényképezőgép előtt mindenki megrendezte a választott kép színterét, használati tárgyakat rögtönzött, beállította a műtermi lámpákat és egymaga eljátszotta a kép valamennyi alakját, jelmezt is váltott. A negatívot azonnal előhívtuk, így, látva a hibákat, mindenki többször is javíthatott a beállításon. A képek kinagyítása után a visszakeresés következett: a múzeumban meg kellett találni a fénykép eredetijét. Az eredeti festményről a megtalálók szabályosan bevilágított és pontosan beállított reprodukciót készítettek. Ebben a folyamatban a legtöbb résztvevő kimozdult szokott magatartásából: a kiállításokra elcipelhetetlen gyerekek büszkék voltak a múzeumi „tennivalóra", bennfentesen jöttek-mentek és záporoztak a kérdések a megfigyelt képek tematikájára vonatkozóan; a visszahúzódók elszántan játszották el a kiválasztott festmény alakjait, eleven humorérzékről tettek tanúságot (39—41. kép). A fényképezőgép sajátossága az „egy szemmel" nézés. Ezt imitálva több apró félszemű, azaz „tértelen" tapasztalatot szerzünk: tárgyakat kell megérinteni, egy padlóra rajzolt vonalon végigmenni. Az egy szemmel nézés következtében a téri alakzatok fényképe manipulálhatóvá válik. Három párhuzamos egyenes vonalat rajzolunk egy rajzlapra, s ezt mindenki olyan nézőpontból, olyan szögből fényképezi le (az egy szemmel tett megfigyelését úgy rögzíti), hogy e fenti tétel beigazolódjék. Felgyorsul a perspektíva, a hullámossá formált rajzlapon másképpen kapcsolódnak egymáshoz a vonalak, stb. Egy függőlegesen felállított üveglapra szabályos ábrát, pl. kört rajzolunk. Az asztalra fektetett rajzlapon e körnek olyan vetületét szerkesztjük meg, amely az adott pontból nézve az üveglapra rajzolt alakzattal egybevágónak látszik, a valóságban azonban hosszan elnyúlik a papíron. (Anamorfózis.) Szerkesztés és próbálgatás helyett diavetítéssel készítünk nagy, közös, anamorf rajzot a múzeum homlokzatáról. A kivetített kép részletei a felismerhetetlenségig eltorzulnak. A rajz befejezése után félretesszük a diavetítőt és meg-