Szabó Miklós szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 65. (Budapest, 1985)
A látás intelligenciájának fejlesztése. Egy művészeti szakkör tanulságai
azonosításra szolgáló tapasztalataikat. Ezután próbák következnek: továbbra is bekötött szemmel tárgyakat szednek össze, amelyeknek leejtését hallás útján figyelték meg. Hány leejtett tárgyat bírnak megtalálni, ki mennyinek az összeszedését vállalja? Egy kancsó vizet egyenletesen osztanak el három pohárban. Van aki hallására támaszkodva oldja meg a feladatot, van, aki ujjával méricskéli a víz szintjét. Vakon rajzolnak egy táblára, átlót húznak, négyzetet, kört, párhuzamos vonalakat, bonyolultabb ábrákat rajzolnak, folytatják egymás megkezdett ábráit. Más-más színnel jelzett, különböző tapintási minőségű papírokat tapogatnak le és neveznek meg színük szerint. Pontszámra versenyeznek, hány mintapapírt tudnak azonosítani. Kialakítjuk az „Amerikából jöttünk, mesterségünk címere" — játék vak variánsát csak hangokkal. Beszélgetünk arról, hogy szemünk a fényképezőgép objektívjéhez hasonlóan (bemutatás egy régi lemezes gépen) fejtetőre állítva látja a világot. A gravitáció érzete, a mozgással szerzett tapasztalatok tanítják meg az embert (élőlényeket) arra, hogy talpukra állítsa a látott dolgokat. Erre a tanulási folyamatra senki sem emlékszik, de hosszú és fáradságos kísérlet alanyaként ismét átélheti a primer látást. Egy diavetítő erős, reflektorhoz hasonló fényével megvilágítjuk a terem egyik falát, amelyre nagy fehér papírt feszítünk. Mindenki körülrajzolja önmaga árnyékát úgy, hogy a különböző pózok végülis csoportképet alkossanak. Milyen legyen a csoportkép? Valaki elkezdi és a többiek egyenként hozzáteszik a saját ötletüket: fenékbe rúgják egymás árnyékát, megvakarják a másik árnyékának orrát, stb. Próbáljon mindenki egyforma magas árnyékot vetni: ettől a kistermetűek vastagok lesznek, a nagyok filigránoknak hatnak. Van, aki az előbbiekben megbeszéltekre utalva fejjel lefelé rajzolja az árnyékát. Ketten egymás árnyékát igyekeznek megrajzolni. Startjelre kezdik és a feladat egyre lehetetlenebbnek, egyre összegabalyodottabbnak bizonyul: míg az egyik az ő árnyékát rajzoló másikat akarja érvényes vonallal megragadni, maga is mozog, mozgásuk egymásért és egymás ellen működik, nincs megállás. A körvonal meghúzása folytonos késésben van, lehetetlen a pontosság, az alakos hasonlóság, amit megszoktunk az árnyékunkon. A tehetetlenség átfordul áthidaló megoldások keresésébe, gyors döntések születnek: hol lehet, hol érdemes folytatni a rajzot. Az egyik rajzoló felkiált: „De hiszen ez egy végtelen dolog!" Az egyre fokozott tempójú, végülis feladott rajzolás eredménye mozgásdiagramm és pszichogramm egyszerre. Saját árnyképét ezután mindenki 30X40 cm-es dokumentum fotópapíron foghatja fel. A sötétben a falhoz szorítja a fotópapírt, s számítva arra, hogy egy pillanatra felvillan majd a fény, árny-önarcképet készít. A résztvevők életükben először láthatják, hogyan feketedik meg a fotópapír a hívóban. A fotógram készítésénél mindig meglepő és mágikus az a részletgazdag valóságosság, és előre pontosan ki nem számíthatóság, ahogyan a dolgok alaprajza, térbelisége az árnyképen jelentkezik. Az előhívást és fixálást mindenki maga végzi. Az ön-árnykép készítése hamarosan túlnő a jelenség megismerésén, önmegismeréssé és ön-előnyössé-alakítássá fejlődik, végül szerepjátszásra ösztönöz (27—29. kép). Ezután árnylenyomatot veszünk különböző tárgyegyüttesekről, kompozíciós kérdések merülnek fel. Kiderül, hogy vannak olyan helyzetek, amelyeknek lenyomatai önállósítják magukat: nem következtethetünk vissza a megvilágított tárgyra, a fotógram nem ábrázol, a formák új jelentést kapnak. A különböző fényáteresztésű tárgyakon kívül van-e még alkalmas eszköz, ami útját állja a fénynek és nyomot hagy a fotópapíron? Filctollal, krétával
