Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 60-61. (Budapest, 1983)

Két Goya képmás. Manuela Ceán Bermúdez és José Antonio Caballero

ülve, lábát előrenyújtva örökítette meg a modellt. Ilyen széken ül mind Manuela aszony, mind férjeura is. A kárpitosszegekkel kivert zöld bevonatú szék és asztal talán azonos garnitúrából való a házaspár képmásain. Bermúdez térdnadrágja és cipője is ugyanennek az évtizednek a divatját követi, felsőkabátja természetesen lényegesen szerényebb a bankemberek és főrangúak viseleténél. Goya korai képmásain a főrangú személyeket állva ábrázolta. Osuna-Benavente grófnét és Pontejos márkinét is így állította elénk. A két dáma is a francia forradalmit megelőző korszak divatját hordja, melyben sok a hasonlóság Manuela asszony ruhájával, Benavente grófné szalagcsokra, kötényszerű szoknyája és a háromnegyedes ruhaujjon alkalmazott tüll húzás ismétlődik Bermúdezné kosztümjén olyannyira, hogy hajlunk arra a feltevésre, a festő tudatosan öltöztette az 1785-ös Benavente-portré ruhájához hasonlóba a pártfogó-barát feleségét. A jelentős különbség mindössze a felfelé fésült, enyhén rizsporozott frizuránál látható. A főrangú hölgyek ebben az időben ehhez a hajformához vállra omló hatalmas, széles loknikat viseltek, míg Manuela asszony szerényebb frizurával elégszik meg. Az összbenyomás azonban hasonló a rokokó dámaként, báli öltözetben, a rózsaszínek és halvány szürkésfehérek pompájában megörökített Pontejos márkiné fejékéhez. Manuela asszony öltözéke igen közel áll a kékruhás, széles szalagcsokros, párizsi divatot követő Benavente portréhoz is. A két hölgy tájképi háttérben, kezében összecsukott legyezővel, méltósága teljében tölti ki a vásznat. Bermúdezné varródobozt tart a térdén és úgy tűnik, hogy csak egy pillanatra nézett fel hímzéséből. Már a kézimunkázva ábrázolt asszony is azt mutatja, hogy Goya ezúttal polgári nőt festett le. Egyszerűbb hajékéhez hasonlót az 1788/89-re datált gobelin terv, a Szembekötősdi-n látunk. Itt a két szélső leány frizurája hasonló, míg a szemben ábrázolt tollas fekete kalapot, a háttal álló nő népies, maja-fejkendőt visel. Így keveredik a divat és a francia hatástól független helyi, népies hagyomány ezen a dekoratív gobelin-terven és így jelentkezik a korai képmásokon is, így lehetett a mindennapi életben is. A spanyol dámák, Európa divatos asszonyaihoz hasonlóan, a francia divatot követték, de keverték azt a helyi hagyományokkal is. Még a 19. század elején is ott találjuk a ,,basquine"-t és a mantillát a „robe" mellett. Benavente-Osuna hercegné is Párizsból hozatta ruháit. így tette természetesen a királyné is; vetélytársnője, Alba hercegné állítólag szobalányait öltöztette olyan ruhákba, mint amilyeneket Mária Lujza magának hozatott párizsi varrónőjétől. A spanyol divat e kettős arculatát Goya leghívebben az 1786/88-as években keletkezett varázslatos gobelin-tervek nőalakjain mutatta be. A Pardo kastély ebédlőterme részére készült „Las floreras", a „La vendímia" és az infánsok, a későbbi IV. Károly és Mária Lujza hálótermeibe készült „Szembekötősdi" (La gallina ciega) éppen ezt a keverék divatot mutatja be. így öltözködhettek az udvari dámák is egyes alkalmakkor és a madridi polgári asszonyok, mint amilyen az aragóniai Ceán Bermúdez felesége is lehetett. A — talán Velázquez hatását tükröző — álló képmások után az 1787-es év táján jelennek meg az első karosszékben ülő portrék, melyeknek csúcsa a festő pártfogója, de baráti köréhez tartozónak is nevezhető 1798-ban készült Jovellanos portré, melyben a minisztert reprezentatív módon, ugyanakkor szeretetteljes-leleplező jellemábrázolásban pompás íróasztala mellett merengve ábrázolja. Bermúdezné képmását sem lehet a többi közül kiragadva tanulmányozni, a festő és az ábrázolt életének, a korai portrékkal való összevetés nélkül. A vászon 1900 táján tűnt fel először a madridi Goya kiállításon, ahol már mint Sehora Ceán Bermúdez szerepelt. Több mint háromnegyed század kellett hozzá,