Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 54. (Budapest, 1980)
Etruszk bronz íróvessző
vehető. A Kabirion-belihez hasonló, plasztikus emberalakkal díszített példány azonban tudomásom szerint sem görög, sem római leletből vagy ábrázolásról nem ismeretes. 14 Etruriában a stílus megjelenése érthetően egyidős az írás használatának elterjedésével. Legkorábbi példányai a marsilianai elefántcsont táblával együtt kerültek elő. 15 Egyszerű formájú darabok bronzból, csontból vagy más anyagból az egész etruszk kultúra életét végigkísérik, mindenesetre a görög és a római példányokéhoz hasonló értelmezési problémákkal. 1 *' Az ábrázolások azonban itt is minden kétséget eloszlatnak a folyamatos használat iránt. Nem áll egyedül a budapesti darab a plasztikus díszítésű etruszk bronz példányok között sem. Rajta kívül még legalább kettőről valószínű, hogy stílus volt. A legismertebb a berlini darab (16. kép), 17 amelynek értelmezését lényegében eldönti, hogy az íróvessző tetején álló ifjú egyik kezében stílust, a másikban diptychont tart. 10 A budapesti stílussal hozza kapcsolatba nemcsak a figurális ábrázolás hasonló funkciója, hanem a nyélnek nyilvánvalóan a fogást megkönnyítő bordázása is, kivitele azonban sokkal finomabb; erről tanúskodik az is, hogy a szemek más anyagból voltak berakva a szemüregbe. Készítési ideje nagyjából azonos lehet a budapesti darabéval. Stílusa alapján alighanem vulcii műhelyből származik, 1 " bár orvietói sírból került elő. Az ásatásról, amelyet R. Mancini végzett, csak az ő néhány szavas feljegyzése maradt fenn (ő juttatta egyébként a stílust a berlini múzeumba). Ezekből a jegyzetekből annyi mindenesetre kitűnik, hogy kamrasírban találták, amelynek szegényes, vázatöredékekből álló egyéb leletei közt bucchero kerámia is volt. 20 14 Hundt, A.: Greifswalder Antiken. Berlin, 1961. 104, Nr. 457, Taf. 57, stílusként határoz meg egy párducalakban végződő 4. századi athéni bronztűt, amelynek típusa a 7. jegyzetben említett etruszk tűkéhez hasonló; az egész nyél állatalakú egy olynthosi bronzstiluson (Robinson: i. m. 358, fig. 22). 15 Alapvető Peruzzi, E.: PP 126 (1969) 181—3; az egész sírleletről Cristof a n i, M. in Nuove letture di monumenti etruschi. Firenze, 1971. 31 sköv. (a korábbi irodalommal). 16 Pl. Brizio, E.: Mon. Ant. 1 (1890) 311 és tav. 10, 7—9 (Marzabotto, az Akropolisról és nagy számban lakóházakból); F i u m i, E. : i. h. (fent. 13. jegyz.); Bundgârd, J. A.: Anal. Romana Inst. Danici 3 (1965) 23 és 63, 22. jegyz., vö. alább a 37. jegyzetet. A stílus etruszk használatáról Plin., n. h. 34, 139 (Porsenna korára vonatkozó, sajnos, problematikus értelmű adattal); Isid. VI. 9, 2. 17 Antikenmuseum, Staatliche Museen Preussischer Kulturbesitz, Berlin (West), ltsz.: 7265. A képért Dr. U. Gehrignek tartozom hálás köszönettel. 18 Az értelmezés első publikálójától, G. Körtétől származik, aki a hajtűrendeltetést is meggyőzően cáfolta: Annali 49 (1877) 161—2; Arch. Zeitung 35 (1877) 118 és Taf. 11,4; Baumeister, A.: Denkmäler III (1888), Abb. 1643; DS IV, fig. 6636; Schubart, W.: Das Buch bei d. Gr. u. Rom. Leipzig, 1907. 21, Abb. 3; Montelius, O.: Civ. primit. II, pl. 240, 1; Neugebauer, K. A.: Führer Berlin I. Bronzen, 1924. 88 és Taf. 44. — Hill: i. m. (fent 9. jegyz.) ezt is illatszercsöppentőnek tartja, ami a figurális dísz alapján elképzelhetetlen; Gehrig, U. — Greifenhagen, A. — K u n i s c h, N. : Führer durch die Antikenabteilung. Berlin, 1968. 93, joggal tért vissza a régi értelmezéshez. 19 Ri is, P. J.: Tyrrhenika. Copenhagen, 1941. 103. 20 Mancini ásatásairól most részletesen K 1 a k o w i c z, B. : La necropoli anulare di Orvieto I, Crocefisso del Tufo. Róma, 1972. 115 sköv. (irodalommal); a bronz stilus sírjáról 130—31. Az írás különleges jelentőségéről Orvietóban Colonna, G. in „L'etrusco arcaico". Firenze, 1976. 21—2; 3 sima bronz stilus Orvietóból: Richter : Metr. Mus. Bronzes, nos 2374—6.
