Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 45. (Budapest, 1975)

IN MEMORIAM - SZILÁGYI, JÁNOS GYÖRGY: Radocsay Dénes

IN MEMÓRIÁM Radocsay Dénes (1918- 1974) Halálakor az Iparművészeti Múzeum főigazgatója volt, de életének nagyobbik felét, tudományos kutatópályájának csaknem egészét a Szépművészeti Múzeumban töltötte. Három évtizeden keresztül dolgozott a múzeumban, kerek negyedszázadon át mint osztályvezető. Mikor 1941-ben, Madarász Viktorról írt doktori értekezésének megjelenése után a múzeumba került, érdeklődésének középpontjában a XIX. —XX. századi magyar művészet állt; ennek az érdeklődésnek a megnyilvánulása volt aktív kritikus tevékenysége is. Így a második világháború után újjászerveződött Szépművészeti Múzeumban 1946-ban a Modern Képtár vezetője lett, amelynek akkor még túlnyomórészt magyar művekből álló anyaga mennyiségével és gyarapítási feladataival a múzeum egyik legmozgalmasabb, legtöbb munkát adó gyűjteménye volt. A gyűjtemény újjászervezésében, új kiállításának megrendezésében vezető szerepet vállalt, de érdeklődése egyre inkább más irányba, a régi Magyarország művészetének kutatása felé fordult. Teljes mértékben ennek szentelhette magát 1951-től kezdve, mikor a múzeum Régi Magyar Osztályának vezetője lett. Tevékenységének csak egyik része volt a régi magyarországi művészet legnagyobb gyűjteményének szám bave vese. feldolgozása és gyarapítása. Már kezdettől fogva világos volt előtte, hogy a múzeum anyagát nem érdemes és nem is lehet önmagában tanulmányozni, mert véletlenek sorozata által meghatározottan kiragadott része egy nagyobb egésznek. Ezért a rábízott gyűjtemény feldolgozását Magyarország középkori művészetének teljes áttekintésévé kívánta kiszélesíteni. A XIX. századot megelőző korok magyarországi művészetének néhány más kutatójával együtt neki is tapasztalnia kellett, hogy a kitűzött feladat rendkívüli méretű. A magyar művészettörténeti kutatás történetéből hiányzott az a korszak, amely a fennmaradt anyag monumentális gyűjteményeit és publikációit létrehozta volna. A kutatónak itt, ahelyett, hogy más európai országokhoz hasonlóan a pozitivizmus korszakának nagy teljesítményeit alapul véve, az anyaggyűjtés kiegészítése mellett az értelmezés és rendszerezés feladatára összpontosíthatta volna erejét, ahelyett, hogy a művészettörténeti kutatás áj módszereinek értékét mérhette volna le a maga anyagán, s ezeknek a módszereknek további tökéletesítését tekinthette volna fő feladatának, ahelyett, hogy egy kulturális köztudatunkban elevenen benne élő anyag új és aktuális kérdésekre feleletet adó képének kialakításán fáradozhatott volna, előbb régi generációk el végzet len munkájának pótlására kellett vállalkoznia: a fennmaradt, vagy írott forrásokban még megfogható anyag olyan teljes gyűjteményét kellett elkészítenie, amely minden további kutatásnak, a magáénak éppúgy, mint a másokénak, alapja lesz majd. Radocsay három nagyszabású monográfiájában (A középkori Magyarország falképei, 1954; A középkori Magyarország táblaképei, 1955; A középkori Magyarország faszobrai, 1967) ezt a munkát végezte el a középkori magyarországi festészettel és a szobrászat jelentős részével kapcsolatban. Kiterjedtek kutatásai a magyar reneszánsz művészetre is. amelynek történetét