Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 44. (Budapest, 1975)

EISLER JÁNOS: Két id. Lucas Cranach fametszet magyarországi felhasználásáról

aias arcok rokonságát a vicenzai Museo Civico „Madonna délie Rose" képén— ismerhetjük fel, a drapériák formálásában pedig a milanói Brera 1504-ben készült oltárképének Mária-alakja áll közel hozzá.'3 Legvalószínűbb, hogy a budapesti kép is a 16. század első évtizedéből való. Girolamo Marchesi eredetiség és mesterségbeli biztonság dolgában sem fogható Zaganellihez. Stílusában annyi a különös hatásokra való törekvés, amennyit Zaganellitől lesett el; ezen túl a velenceiek és Raffaello hatását sem kerülte ki. Középszerűsége miatt nem fogadható el annak a giorgionei „Cristo e il manigoldo" képnek budapesti másolatánál felmerült Zaganelli-attribúció,

24 melyet sokáig a velencei iskolához kapcsoltak. L. Puppi idevonatkozó tanulmányának kétségtelen érdeme viszont, hogy bebizonyította a kép romagnai származását, s azt, hogy egy közvetve Giorgione után készült, 1520-as metszetre vezethető vissza. De ha képünket összevetjük a Puppi által felhozott egyik analógiával, a modenai képtár Keresztvivő Krisztusával, szembe kell, hogy tűnjék a két képet elválasztó szakadék. Míg Zaganelli festménye németes szenvedélyességével, a finom részletek mellett a megkínzottságnak nyers érzékeltetésében leli örömét, kétségkívül zseniális, addig a budapesti darab (50. kép) az ábrázolás drámai lehetőségeit kihasználatlanul hagyja, s a kivitelezés finomságában is vannak elszalasztott lehetőségek. A budapesti tábla sokkal közelebb áll Marchesi tetszetős középszerűségéhez, feltehető, hogy az ő műve. Közeli analógiát jelent Marchesi két Keresztvivő Krisztus-képe, egyik a párizsi Louvre-ban

25 (szignált és 1520-ból datált), a másik a római Galleria Spadában,

2e (51. és 52. kép), s bár mindkettő kvalitásosabb, mint a mi képünk, oly közel állnak hozzá, hogy az azonos kéz bizonyítékai lehetnek. Marchesi másik budapesti képe, mely Krisztus sírbatételét ábrázolja,

27 hiteles, szignált darab s Giovanni Bellimnek a pesarói San Francesco-templom számára készült oltárának apexét variálja. A romagnai festészet körében igen kedvelt volt ez a kompozíció, bár éppúgy mint Marchesi, a többi példány is bagatellizálja az eredeti, Bellini-féle koncepciót azzal, hogy a drámai, alulnézetes szerkesztést elhagyja. Egy Palmezzano által megfestett, több ponton eltérő változat is közismert,

28 mely 1537 körül készült, tehát alighanem későbbi, mint Marchesi budapesti képe, mely a Louvre képe alapján 1520 előttre tehető. Palmezzano műve talán arra a vele minden részletben megegyező, de befejezetlen és igen jellegzetes műre megy vissza, mely a liège-i egyetemi könyvtárban van, mint Francesco Bianchi-Ferrari modorában készült munka

29 de valószínűbb, hogy szintén romagnai eredetű, s rokonságot mutat Biagio d'Antonio műveivel; talán az ő félbehagyott képe. A romagnai cinquecento összesen két művel van képviselve. Közülük a régebben Luca Longhinak, majd ismeretlen romagnai mesternek tulajdonított kép, 22 G n u d i, C. - B e c herucc i, L. : i. m. 134. 23 N°. inv. 458. Eredetileg a ravennai S. Apollinarc Nuovo egyik oltára volt. 24 Ltsz. 4218. Nyárfa, olaj, 43x57,5 cm. Puppi, L.: Une ancienne copie du «Cristo c il manigoldo» de Giorgione au Musée des Beaux-Arts. A Szépművészeti Múzeum Közleményei, 18. 1961. 39-49, 121- 126. - P i g 1 e r, A. : i. m. 782. 25 N°. inv. 159. Fa, tempera, 53 X 50 cm. G n u d i, C. — Bêche r u c c i, L. :i. m. 139. 26 N°. inv. 63. Fa, tempera, 52,5x40,5 cm. Z e r i, F.: i. m. 97. 27 Ltsz. 46. Nyárfa, olaj, 90x 77 cm. P i g 1 e r, A.: i. m. 412-413. 28 G r i g i o n i, C: i. m. 128, 645. 29 N°. inv. 18. Fa, 97 X 65,5 cm. D e w e z, L. : Les Peintures Anciennes de la Collection Wittert, Liège, é. n. 53, 55. A kevéssé ismert pédányra Urbach Zsuzsa volt szíves felhívni a figyelmet.