Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 41. (Budapest, 1973)
HARASZTINÉ TAKÁCS MARIANNA: A Velazquez bodegónok néhány problémája
vall arra, hogy fiatal volt, hiszen így tesz később a lányt felfogadó parasztgazda is. Érdemes megjegyezni, hogy Cervantes fordítói általában megtartják a «zagal» kifejezést. így Louis Viardot is 183b-ban megjelent jegyzetes kiadásában (I. 391 — 392) és így jár el a magyar fordítás is. Inkább szolgát, a mesternél kisebb rangú, a spanyolban a pásztornál alacsonyabb «beosztasii», nem önálló munkakörrel megbízott személyt kell értenünk a kifejezés alatt. 31 így alakult a magyarban az «öreglegény» is a patriarchális viszonyok között a céhmester keze alatt dolgozó, nem önálló iparos értelemben. Elképzelhető tehát, hogy a «dos zagales» — két szolga kifejezésen egy idősebb és egy fiatalabb szolgát érthettek és így a pásztorlányt és a két szolgát ábrázoló festmény, melynek méretei a budapesti, 1897-ig Angliában lappangó képpel csaknem teljesen azonosak (a budapesti 9b x 112 cm) az a kép, melyet Pedro O'Crouley 1795-ben gyűjteményének katalógusába azzal a megjegyzéssel vett fel, hogy Velázquez egyik legjobb alkotása. Hogy a festmény a Buchanan-féle vásárlás folyamán vagy egyenesen Cadizból jutott-e ki Spanyolországból, már nem megállapítható. Kétségtelen az egyrészt, hogy a XVIII. században az volt az általános vélemény, hogyha egy festmény eljutott Cadizig, úgy tekinthető, mintha már el is hagyta volna Spanyolországot, hiszen az oda befutó angol hajók könnyűszerrel vehették fel fedélzetükre. 3- Másrészt maga O'Crouley tagja volt a többi között a skót műkereskedők társaságának, nyilván kapcsolatban volt külföldi kollégáival. A várost a napóleoni háborúk idején angol blokád kerítette be, mi sem volt könnyebb annál, minthogy képei kijussanak Skóciába, Írországba vagy Londonba. Mindezzel természetesen nem állíthatjuk bizonyosan, hogy a budapesti kép. mely az edinburghi A. Sanderson gyűjteményből került a nyilvánosságra olyan időpontban, amikor Bode és más neves szakértők több Velázquez képet fedeztek fel, azonos volna az O'Croidey-féle, a katalógusban kiválónak mondott «bodeyon»-nsi\. De több oldalról is mellette szólnak a lehetőségek, melyek között kettő komolyan a latba esik: az, hogy a festményt a katalógus Velázquez egyik legjobb képnek nevezi, a másik pedig az, hogy ezen a képen egy pásztorlányt ír le. A többi leírás «pobre», «muchacho» «vie jo muy mal vestido»-nak nevezi az ábrázoltakat, a jelenetet «vilanísimo»-nak, «muy ridículo»-nak mondják, itt pedig, ezt a szűkösen terített szerény asztalnál folyó méltóságteljes és komoly beszélgetést egyszerűen egy pásztorlánynak és két szolgának nevezik. *** Es itt kell beszélnünk arról, ami a számtalan Velázquez neve alatt felbukkant genre-kép és a fiatal mester tanulmányból sarjadt bodegónjait megkülönbözteti " A «zagal» kifejezést még a múlt század közepén is lefordíthat at lannak, illetveolyan szónak tartotta Prosper Mérimée is, mely bővebb magyarázatra szorul. Ebből a magyarázatból kitűnik, hogy olyan «gyalogpostás»-t ért alatta, aki az öszvérfogat előtt jár és annak útját vezeti. Az író spanyolországi leveleiben még a jelentésváltozásra is utal melyen a szó újabban (értsd 1830 táján) átment, «Ce Romero était zugai de son métier . . . he zagal est une espèce de postillon à pied. Il tient par la bride les deux mules de devant d'un attelage, et les dirige en courant lorsqu'elles sont lancées au galop. . . I )ans les nouvelles diligences, on appelle improprement zagal un homme qui attache le sabot, aide à charger la voiture, etc.» P r o s p e r M e r i m é e: Lettres d'Espagne. Paris, 1927. 106. A Don Quijote 1942-ben megjelent magyar kiadása a «zagal»-t nem fordítja le: «A zagal, amint ilyen cselédeket a földmívesek házában nevezik ...» Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha. Budapest (1942), ford. Győry Vilmos. I. 314. 32 1 781-ben írja conde de Aguila Sevillából don Antonio Ponznak, hogy a cadizi urak vásárolnak festményeket lakásaik díszítésére, és ezután már nincs mit tenni. «Mert ha egyszer a képek Cadizban vannak. . . tudjuk hogyan jönnek és mennek onnan a tárgyak.» Vö. Archivo Espanol de Arte, 1925. 17.
