Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 31. (Budapest,1968)
SZMODISNÉ ESZLÁRY ÉVA: Németalföldi, holland és flamand szobrok Magyarországon. I
ihletett archoz nem találhatunk közvetlen analógiát, mivel a Szent György-oltár főhőse más korú és jellemű személyiséget testesít meg. Mégis megfigyelhetők rajtuk közös vonások: a hosszúkás arc a finoman kirajzolódó arccsontokkal, a keskeny és egyenes orr, a nyugodt erőteljes száj, mind közös sajátosságok (33. kép). De az arctípus egyes vonásainál sokkal inkább a modellálás gyengédsége és a jellemzés ereje utalja emlékünket e különleges jellemzőkészségű északi szobrász műhelyébe. A fejet keretező hajcsigák faragásmódja szintén a Szent György-oltár hasonló részleteit idézik. A Krisztus arcvonásaiban megnyilvánuló jellemzőerő a két ifjabbik Bormannái nem található meg. Domborművűnk test-ábrázolása is rokon az idősebb Jan Borman művészetével, de egyben különbség is megfigyelhető közöttük. A törzs ábrázolásának nagyvonalúsága mellett az anatómiai részletformák finom kidolgozása átlagon felüli művészre vagy műhelyre vall a mi emlékünkön és a Szent György-oltár szobrain egyaránt (21, 22. és 33. kép) A budapesti Krisztus-alak lába és állásmotívuma azonban eltér a brüsszeli oltár figuráiétól. A Krisztus-figura lábszára a test arányaihoz viszonyítva rövidebb, szélesebb, zömökebb, — feltűnően erős a két térdcsont, s erek hálózzák be a lábszárakat. Eltérő e proporció a Szent György-oltár főalakja finom, nyúlánk arányaitól. Csupán később Pascal Borman alakjainál láthatunk a budapesti Krisztuséhoz hasonló ábrázolásmódot (34. kép). Szobrunk «gotikus tánclépés»-e szintén távol áll a Szent György-oltár figuráinak természetes lábtartásától. Meg kell még itt jegyeznünk azt is, hogy bizonyos aránytalanságok figyelhetők meg domborművűnkön a két katona ábrázolásánál, elsősorban a karok faragásával kapcsolatosan. Bár jellemzőerőben, kifejezésben, a faragásmód változatosságában és kiválóságában a budapesti csoport megközelíti idősebb Jan Borman művészetének magas szintiét — az utóbb említett sajátosságok mégis arra intenek, hogy oltár-részletünket csupán a mester műhelyének alkotásai közé soroljuk. A Borman-műhelyben vagy a mester hatására készült munkák körében viszont emlékünk előkelő helyet foglal el. A már elemzett kvalitások mellett a kis térben megoldott harmonikus csoportalkotás képességére is fel kell figyelnünk, amit szobrászunk idősebb Jan Borman műhelyében sajátíthatott el. A budapesti csoport példa arra, hogy milyen magas színvonalú alkotások születtek idősebb Jan Borman műhelyében. Domborművűnk mestere a műhelyen belül jelentősebb, önálló egyéniség lehetett. Ez világosan kitűnik, ha emlékünket például a Berlin-Dahlem-i Múzeum «Keresztrefeszítés»-részletét ábrázoló, idősebb Jan Borman műhelyéből származó 20 csoportjával vetjük össze (35. kép), amely bár részleteiben egyenletesebb, mégis átlagosabb színvonalat képvisel. A berlini csoportot 1495 tájára 2J helyezik. A mi oltárrészletünk ennél később, a XVI. század elején keletkezhetett. A gótikus lépőmotívumot csoportunk keltezésénél nem tartjuk korhatározónak, mivel e motívum ikonográfiái hagyományokkal is kapcsolatban áll. 22 A budapesti Szépművészeti Múzeum «Feltámadás»-t ábrázoló oltárrészlete tehát idősebb Jan Bormannak, az északi szobrászat egyik nagy mesterének műhelyében a XVI. század elején keletkezett alkotás. Domborművűnk kiválóságára jellemző, hogy a Krisztus alakján leomló gazdagon modellált köpeny formakincse kevés Borman-tanítvány vagy 20 D e m m 1 e r, Th.: Die Bildwerke des Deutschen Museums. III. Die Bildwerke in Holz, Stein und Ton, Grossplastik. Berlin-Leipzig, 1930. 349. Ltsz. 8092. 21 D e m m 1 e r, Th. : i.m., i.h. 22 Lehetséges ugyanis, hogy mivel Rogier van der Weyden és Dirk Bouts a feltámadt Krisztust így ábrázolta, ugyanez az ábrázolásmód jelentkezik abban a műhelyben is, ahol a két nagy mester hatása másban is megfigyelhető.
