Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 30. (Budapest,1967)
HARASZTI-TAKÁCS MARIANNA: Aktkompozíciók és modelljeik
A példákat természetesen tovább lehetne sorolni. A cinquecento végének művészeti írói maguk is azt tanácsolják a festőknek, hogy műveik elkészítéséhez használjanak metszeteket és antik vagy más művek után készült gipszmásolatokat. Carel van Mander Tiziano val kapcsolatban külön is említi, hogy metszetei náluk tanulmányul szolgálnak. Ugyanő javasolja, hogy a festők szép gipszek után dolgozzanak, melyeket a leghasznosabb tanulmány könyveknek nevez. A mintaképek tehát adva vannak, de az «invenzione», a sokalakos mitológiai, esetleg bibliai tárgyú kompozíció a közepes tehetségű vagy gyengébb fantáziájú festőtől újabb és újabb erőfeszítést követel. És erre az aktfestészetben kevésbé járatos, inkább a természeti és interieur-elemek megfestésére vagy a természet után készülő arcképek elkészítésére alkalmas haarlemi, utrechti manieristák a metszetek, rajzok, mintakönyvek vagy a csak egy pozícióban felhasználható gipszfigurák segítségével már nem képesek. Új minták, új segítőeszközök után kell nézni, hogy az «új modor», az olaszos figurális festészet terén, az antik-humanista témák sűrűségében sikerre vezető művek szülessenek, melyek a kor új eszméinek szellemében a fantázia játékát és az olasz formanyelvet egybeolvasztva teremtik meg a sokalakos figurális kompozíciókat. Az aktábrázolás iránt a XVI. század elején már igen erős az igény az északi országokban. Dürer, Lucas van Leyden, Scorel, Gossaert és társaik először a bibliai témák ürügyén, mint Ádám és Éva, esetleg Juda és Thámár, Jael és Sisera vagy Lót és leányai ábrázolnak aktfigurákat. Később a néhány figurás kompozíciók átkeresztelődnek. Venus és Mars, Neptunus és Amphitrité, Paris és Oinone azonban csak annyiban különböznek az első emberpártól, hogy nem kígyóval és almával, hanem galambbal, sisakkal, vérttel, szigonnyal vagy kagylóval vannak felfegyverkezve. A Dél-Németalföldön pedig a Floris-kör « Utolsó itélete»-i az aktábrázolások tömegkompozícióit népszerűsítik. Nem a manierizmus találmánya tehát a XVI. század utolsó negyedében mind nagyobb mértékben elterjedő, zömmel bibliai ürügyű aktkompozíció, hanem mind északon, mind délen mély gyökerei vannak. A német területen pedig Dürer tökéletes proporciójú, szoborszerű alakjai mellett ott vannak Lucas Cranach nimfái és sután érzéki Venusai, kiknek modelljei inkább késő-középkori fürdőslányra 18 mint a szerelem istennőjére emlékeztetnek. És megindul az érdeklődés a bonyolult, nagy képzelőerőt és alapos történeti-mitológiai ismeretet feltételező kompozíciók iránt. A vízözön, a betlehemi gyermekgyilkosság, a tékozló fiú, istenek lakomája, az aranykor, Paris ítélete, Diana fürdője, Cephalus és Procris számtalan téma, számtalan variáció. Ezekhez az olasz reneszánsz metszetek, rajzok festménymásolatai már nem adnak elegendő mintaképet. Igényesebb művész csak egyszer-kétszer használhatja fel ugyanazt a csoportosítást és azt sem minden művéhez. De változott az ízlés is, melyhez új ihlető, de már nem szorosan mintakép kellett. Láttuk, hogy milyen suta és egyenetlen kompozíciók keletkeztek az olasz figurák és a németalföldi, természeti elemeket elegyítő tájak egyenlőtlen ötvözetéből. Olyan mintaképre volt szükség, mely az északi manierizmus szellemében, a humanista érdeklődésnek megfelelően, anatómiai ismeretekről tanúskodó, bonyolult kompozíciójú és nehezen kibogozható tartalmú történetek ábrázolásához használható fel. Ez a mintakép — más-más formában — mind a hazai talajon, mind Itáliában, adva volt, csak meg kellett találni. Ha megvizsgáljuk Dürer vagy Lucas van Leyden aktábrázolásos metszeteit, azt tapasztaljuk, hogy a figurák ábrázolása rendkívül plasztikus, kínos, szinte szoborszerű ana18 Ilyen szerepel Pisanello akt-tanulmányaiban, közli Meder, F. J. : Die Handzeichnung. Wien, 1919. 395. old. 155. kép ; Dirck Vellert egy rajzán, uo. 396. old., 156. kép és a Venzel király életéről szóló kéziratokban.
