Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 28. (Budapest,1966)
GARAS KLÁRA: Giorgione és giorgionizmus a XVII. században. III.
állítás monumentálisabb, érettebb renaissance jellegére, a térbeli elrendezés differenciáltabb voltára, s a lírai hangulati elem mellett domináló grandezzára, gazdagságra. A festő meghatározásához, azon a tényen kívül, hogy 1512-ben minden valószínűség szerint Velencében dolgozott, Giorgionét ismerte és követte, de nála fiatalabb s félreérthetetlenül kiváló festő volt, csupán egyetlen szilárd támpont mutatkozik. A leningrádi kép legközelebbi stílusrokona a müncheni képtár jól ismert szőrmeköpenyes Ifjú képmása, amelyet hagyományosan Giorgionénak, majd hosszú időn keresztül Palma Vecchio művének tartottak (61. kép). Az arc megformálása, a száj és orr vonala csaknem azonos, alapvető rokonságot mutat a felépítés dinamikája, a váll, kar elhelyezése, a ruha és szőrme megmintázása is. Mint azt már Johannes Wilde 1933-ban megjelent tanulmányában felismerte és kifejtette, a két kép kétségtelenül egyazon mester alkotása.8 Wilde azonban a Dominicus felirat téves interpretálásának igézetében a Dominicus keresztnevű festők közt kereste a képek mesterét s feltevésként egy különben teljesen ismeretlen velencei festőre, Domenico da Venetia qu. Pasqualinóra utalt, mint a leningrádi és müncheni s a hozzájuk közel álló további képek esetleges mesterére. 29 Ez a feltevés azonban sehonnan sem nyerhetett megerősítést, hiszen a kétségtelenül nagy jelentőségű művek festőjét a velencei ismeretlenek közt keresni aligha vezethetett eredményre. Ha a levéltári adatokban adóbevallás kapcsán szereplő Domenico valóban jelentős festő, Giorgione kiváló követője lett volna, lehetetlen, hogy a bőséges korabeli irodalom, a velencei életrajzok, guidák gazdag anyagában ne méltatták volna. A XX. századig egyetlen művéről sem esett soha említés, jóllehet a kisebb velencei festők, a «dii minores gentium>> tömegének munkásságát közelebbről ismerjük. De hát Domenico, mint kitűnt, nem is volt Domenico, s a «Meister der Selbstbildnisse» személyét az 1512 körül Velencében működő ismert festők közt kell keresnünk. A már említett müncheni Férfiarcképet Ridolfi Giorgione műveként az antwerpeni Van Voert-k tulajdonában említette «Uno d'un Tedesco di Casa Fuchera co pellicia di volpe in dosso in fiaco in atto di girarsi» megjelöléssel, V. Hollar (1650-ben) közzétett metszetén a Van Veerle gyűjteményben «Ritratti de Bonamico Buffalmaco Pitori in Venetia» és más változatban «Ritratto d'un Todescho di Casa Fuchera» címmel szerepelt. Az 1748-ban már Münchenben, a bajor királyi gyűjteményben számontartott festmény hátoldalán «Giorgio de Castel Franco, F. Maestro di Tiziano» felirat olvasható. Mindezek alapján a képet hosszú ideig Giorgione művének tartották s a Vasari által is említett Fugger-képmással hozták kapcsolatba. Vasari megjegyzése azonban — a rajzai közt őrzött fejről «nel nostro libro una testa colorita a olio, ritratta da un Todesco di Casa Fucheri» — nem vonatkozhat a nagyméretű müncheni táblaképre, bár kétségkívül irodalmi alapot szolgáltatott a XVII. századi képelnevezéshez. 3n Vasari egy másik képleírásával sokkal indokoltabban hozható kapcsolatba a müncheni portré, s valóban már a múlt század közepe óta újra és újra idézik az id. Palma Önarcképét méltató sorait. Vasari elragadtatottan dicséri ezt a képet, melyet szinte minden évben Velencében a mennybemenetel-napi kiállításon lehetett látni s amely tökéletesebb volt, mint a velencei festészet bármelyik addigi alkotása. Szőrmeköpenyesen, tükörből ábrá:s Venturi, A. : Storia dell'Arte. IX/III. 483. old., 322—323. kép. Wilde, J. : i. m. 113. 29 W i 1 d e, J. : i. m. 126. Marcantonio Michiel említ egy Domenico Venezianót, Giulio Campagnola tanítványát, aki ágydíszítő képeket fest Padovában. 1524-ből létezik egy adóbevallás «Domenico de Venetia Pasqualino da Venetia depentor« nevén, 1541-ben ugyanez a Domenico Trevisóban freskót fest. 30 R i d o 1 f i, C. : i. m. I. 105. V a s a r i, G. : Le Vite de più eccelenti pittori, scultori ed architetti. Firenze, 1568. ed. Milanesi, IV. 99. L. még Garas, C. : Giorgione et Giorgionisme au XVIIe siècle I. Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts 25, 1964. 51, 60.
