Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 25. (Budapest,1964)

POGÁNYNÉ BALÁS EDITH: Giacinto Gigante és Gonsalvo Carelli négy vízfestményéről

GIACINTO GIGANTE ÉS GONSALVO CARELLI NÉGY VÍZFESTMÉNYÉRŐL A XIX. századi olasz festészet történetében sajátos helyet foglal el a nápolyi festőknek az a csoportja, amelyet PosiUipoi Iskola néven ismerünk. A század közepén elterjedt realista szemlélet jellemzi a posillipoiak művészetét, élénk színek, csillogó fények használata, s bár képeik különösebben nem nagyigényűek, de őszintén és ízléssel megoldottak. A realizmust magasztalták az iskola művészei, ugyanakkor azonban az akadémiákon kialakított egykori szópségeszményt se vetették el. A csoport két legkiválóbb képviselőjétől négy akvarellt őriz a Szépművészeti Múzeum rajzgyűjteményo Delhaes István hagyatékából. Az Iskola egyik alapítója és vezető egyénisége Giaeinto Gigante volt, aki azt az irányvonalat vette át és teljesítette ki, amelyet Antonio Pittloo indított el Nápolyban.

1 Az olasz művészeti írók megállapítása szerint A. Pittloo működésétől kezdve lehet beszélni valójában az önáUó nápolyi festészeti iskoláról. Az ő működése köti össze a XIX. század virágzó tájpikturáját a seicento művészetével. A XVIII. század végén Nápolyban egy sor külföldi mester honosította meg a tájfestést, így Wilhelm Tischbein, Jacob Philipp Hackert, Simon Denis, Kristóf Kniep. A felsoroltak klasszicizmusával szemben Pittloo a természet közvetlen tanulmányozását érvényesítette művészetében, elmélyült természetszeretettel és festői érzékenységgel oldotta meg műveit. Széles horizontjait még a romanticizmusra jellemző magányosság érzése tölti meg, színei azonban az angol tájfestőket, Constablet, Boningtont idézik. Párizsban tanult Victor Bertinnél, Corot mesterénél. Festményeiben a Hackert-féle iskolához viszonyítva leginkább a színek élénkségét dicsérik.

2 Az ő művein, s ettől fogva a nápolyi festőknél is a római, campagnai, eszményi táj helyébe a nápolyi vidék jellegzetes képe lép. A nápolyi öböl, Paestum, a flegrai mezők számos motívuma, egyszóval a PosiUipoi Iskola közvetlen környezete jól felismerhető az itt készült festményeken. A XVIII. és XIX. század fordulóján külföldiek, Európa északibb feléről jött festők fedezték fel Nápoly vidékének andalító szépségét, az ő nosztalgiájuk, fényszomjúságuk nyomán vált népszerűvé Itália sok nevezetessége, felejthetetlen tájrészlete. Utóbb az olaszok már nemzeti öntudattól vezérelve ábrázolták hazájuk varázslatos kincseit, ismertették rejtettebb csodáit, egyfajta honismereti piktúra megteremtésével vallottak szülőföldjükről, legigézőbb történelmi örökségükről, a mediterraneum édes ízeiről, poétikus atmoszférájáról. A posillipoiak már azok közé tartoztak, akik céltudatosan nyúltak szülőhazájuk legékesebb motívumaihoz, s ezzel — különféle áttételeken keresztül —végeredményben az olasz egység, nemzeti függetlenség meghirdetői, messzeható propagandistái. 1 P f i s t e r, F. : La scuola di Posillipo. BoUettino d'Arte 1925—26. 172. 2 BoUettino d'Arte 1925 — 26. 167.