Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 17. (Budapest 1960

RADOCSAY DÉNES: A magyarországi gótikus faszobrászat határkérdéséhez I.

Bemutatott s közös csoportba fűzött szobraink a gótizáló barokk-kori szárnyasoltár-helyreállításoknak nem egyedüli emlékei. Kampis, összefoglaló könyvében elsőként ismertette azt a Kassa környékéről, vagy Sáros területéről származó háromfigurás Szt. István megkövezését ábrázoló szoborcsoportot (51. kép), amely hajdan szárnyasoltár predellafülkéjét díszíthette.

13 Megállapítása szerint az 1500 táján készült mű nem művészi értéke, hanem „tárgyi különössége és a kődobálóknak szokatlan ruházata miatt tarthat számot az érdeklődésre."

14 Értékítélete, rendel tetésbeli és a ruházatokra vonatkozó megállapítása ma is helytálló, csupán az emlék keltezését véljük módosítandónak. A téma és a csoportfűzés kompozíciója a középkori predella-ábrázolások körében szokatlan, Szt. István dalmatikája a mellére hulló két bojttal, a jobboldali poroszló cakkos szélű ingujja és nadrágszára gótikus ábrázolásainkon ilyformán nem fordul elő. A figurák színei is idegenek a középkori szobrász palettájától : Szt. István inge ezüst s ez a XIV. századra vagy a XV. század első felére keltezné alakját ; a két poroszló kék, illetve piros nadrágjának, ingének színe távol áll a középkori pirosak ós kékek elevenségétől ; felsőruhájuk, ahogy a gótikában és a barokkban egyaránt előfordul, arany. Stílusuknak nem-gótikus, vagy legalábbis nem zavartalanul gótikus voltáról hosszabban szólni szükségtelen. Elég firtó pillantást vetni az arcokra, a haj kezelés módjára, a két poroszló mesterkélt mozdulatára ós ruházatára, hogy a középkornál későbbi születésük nyilvánvalóvá váljék. Kvalitásaik csekélyek ugyan, de szempontunkból a szobrok mégis tanulságosak. Valószínű egykori elhelyezésük — predella-fükét tölthettek ki — sa baloldali poroszló, valamint a térdelő Szt. István ruházatának néhány motívuma — dalmatikájának függőleges ráncai, földrehulló ingének éles formákkal mintázott ékalakú törései, két ingujjának gyűrődései — ugyanarról a barokk-kori gótizáló tendenciáról vallanak, amelyről előbbi csoportunk is tanúskodott. A hasonló, a szárnyasoltár számára való rendeltetésen kívül e Szt. István megkövezését az előbbi figurákhoz rokon stiláris szál nem köti. A mű az előbbi műhely vagy iskola tevékenységétől függetlenül született. Önállósága, társtalansága idő- és stílusbeli elhelyezését nehezíti ugyan, de az elaggott szárnyasoltárok barokk-kori rekonstrukciójának a ma ismertnél mindenesetre szélesebbkörű gyakorlatára vet ismét új fényt. Gótizáló barokk-kori szobraink számbavétele során önmagától adódik a kérdés : ismert-e ugyanezen jelenség más műfajok, így a festészet körében is? A válasz nem egyszerű : a festészet területén a jelenség más természetű. A barokk-kor kontár piktora szárnyasoltár, vagy táblakép „restaurálása" korán az eredeti kompozíciót követi s ezzel feladatát lényegében teljesítettnek véli. Tartózkodik a barokk formák, motívumok alkalmazásától, de nem képes a középkor stílusát új életre kelteni, ahogy a középkor színeit sem képes palettáján újra kikeverni. Tevékenysége régi kompozíciók átfestésére szorítkozik, példaként a kisszebeni (Sabinov) főoltárt és két mellékoltárt említjük. A barokk idején készült új, „gótikus" táblaképet nem ismerünk, egyedül a zsolnai (Zilina) Szentháromság szerkezetén és formáin figyelhetők meg bemutatott szobrainkkal rokon törekvések. A „restauráló" piktor tevékenysége kétségkívül ugyanazon szellemi talajból sarjadt, mint a gótizáló szobrok faragójáé, a különbség „alkotásaik" között mégis lényeges. S e különbséget elsősorban a festészet és szobrászat műfaji törvényei határozták meg. Kétségkí13 Hársfa, Szt. István 57,5 cm, bal poroszló 05 cm, jobb .poroszló 67 cm. A Szt. István és a baloldali poroszló hátsó oldala elnagvoltan faragott Szépművészeti Múzeum ltsz. 55.875.1 — 55.875.3. 14 Kampis A.: id. m. 54, 148. old., kép: 209. old.; Aggházy M.: Régi magyarországi faszobrok. Budapest, 1958. 22, 37. old., 14—16. kép.