Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 16. (Budapest 1960)

VARGA EDITH: Az óegyiptomi stukkó szobrászminták történetéhez

Ptolemaios-kor jelzi. A IV—VI. dinasztia idején a halotti maszkból kialakuló stukkófej — mint az óbirodalmi portrészobrászat maga — szigorúan sepulchrális célzatú ; a portrészobor a halott túlvilági életének egyik biztosítója. Az öntvény a maszk és a befejezett portré közti állomást rögzíti, amelyben az arc — megőrizve fiziognomiai sajátosságait — kifejezője lesz a kor típusának. Az eljárás minden alkalommal elölről kezdődik, s így a fejek a közös stílus-jegyek ellenére egyedi darabok. Az öntvények a hagyományos stílus fenntartását is szolgálták, de éppen egyedi jellegüknél fogva elősegítették az ábrázolási készség fejlődését. Az Amarna-korban a stukkómaszkok jelentősége •— fenntartva a halotti maszkról készített portrék szokását is — az élő emberi arc változatosabb megismerésében áll. Az öntvények e megismerés és az új kifejezésmód irányában tett erőfeszítéseknek közvetett — tanulmányokról készült •— vagy közvetlen — magát a maszkot alakító — formában való megörökítői, s ilyen módon elsőrendű szerepet játszottak a stílus alakításában. A saisi korban feltűnő, fajtában és tematikában igen változatos szobrászmintákat elsősorban a feledésbe ment hagyományok újratanulása s a régi alkotások stiláris és technikai tanulmányozása inspirálta. És míg egyfelől elterjedésüket elősegítette a művészet archaizáló törekvése, más oldalról e tanulmányok az archaikus jelleget konzerválták. Ilyen tendencia mellett szükségszerűen következett be a stílus megmerevedése, amely természetesen csak néhány erőszakolt, külsőleges vonásban hasonlított az óbirodalmi mintaképekhez : lényegét tekintve egyre szárazabbá és konvencionálisabbá vált. A késői kor végére kialakult az emberábrázolásnak — elsősorban a király- és isten-képmásoknak — egy olyan fajta szkémája, amely zsinórmértékül szolgált a szobrászok számára. A szobrászminták kidolgozásában az óbirodalmi eljárással ellentétes irányú folyamat vált szokássá ; az arc tipizálása helyett most a típuson végeztek kisebb módosításokat az ábrázolt javára. A minták nem tanulmányok többé, az egyedi alkotó munka helyét a száraz mechanizmus foglalta el, amely a modellek, s főként a róluk készült öntvények számát emelte és elterjedésüket meggyorsította. Amikor a kőfaragó a készen kapott öntvény után mintegy átkopírozta a fejet a kőbe, megszűnt az önálló művészi alkotó tevékenység : s az öntvény, mely korábban őrizte, fejlesztette és formálta a stílust, itt annak megmerevítője lett. A stukkófejek széleskörű elterjedése mélyrehatóan uniformizálta a Ptolemaios-kor konvencionális stílusát, amit az egyiptomi szobrászat már többé feloldani nem tudott. VARGA EDITH