Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 14. (Budapest 1959)

PIGLER ANDOR: A Régi Képtár új rendezése II.

érdekében nem vonakodtunk a képtárnak azt a remekművét, amelyhez egyik legnehezebb meghatározási problémánk fűződik, a korábban Rembrandtnak, később Vermeernek tulajdonított Női képmást most megint Rembrandt közvetlen közelében kiállítani, s ezzel újabb vizsgálódás és megvitatás tárgyává tenni. Vannak a Régi Képtárnak egyéni sajátságai, amelyeket mint keletkezésének körülményeiből származó különlegességeket feltétlenül ki kellett domborítani, így az 1957-ben megnyitott gyűjteményrésznek a rendezése főként a világhírű spanyol anyag súlyát és jelentőségét igyekezett minden tőle telhető módon aláhúzni. Most a képtár jobbszárnyában ilyen megkülönböztetett elbánást érdemelnek egyebek között a XVII. századi művészeti realizmus zászlóvivői, a holland mesterek, akik éppen a Szépművészeti Múzeumban igen tekintélyes képviselettel bírnak. E gyűjteménycsoportnak kellőképpen gazdag kibontakoztatása kilenc oldalvilágításos kabinetet és két nagy termet vett igénybe. A történeti fejlődés és differenciálódás megannyi kristályosodási pontjának megfelelően külön-külön helyiséget kaptak például a Frans Hals köré csoportosuló haarlemiek, továbbá az Itáliában járt művészek, akik ottani tanulmányaik emlékét mindvégig megőrizték (Both, Berchem, Moreelse, Poelenburgh, Dujardin, Schyndel), valamint Jan van Goyen és Simon de Vlieger tengerábrázolásai, az Ostadék életképei, a Ruysdael-család kitűnő alkotásai, a XVIII. századba átvezető, finomkodó és tetszetősségre törekvő mesterek (Netscher, Huysum stb.). Rembrandtnak és követőinek termét imént már említettük. Németalföldi anyagunknak másik, viszonylag kisszámú csoportja, a XVII. századi flamandok gyűjteménye, a képtár balszárnyának két termébe került. Ez annál inkább megokolt, sőt javallott volt, mert a spanyol festészet emlékei, amelyeket tudvalevőleg annyi történeti és stíluskapcsolat fűz a flamand művészethez, éppen az utóbb említett két teremmel párhuzamos teremsorban helyezkednek el. A közvetlenül megelőző rendezéshez képest jóval többet állítottunk ki, de nem túlsókat és sohasem zsúfoltan. Ismételjük, mert nagyon fontos szempont volt, hogy óvakodtunk a didaktikus hatásnak bármiféle veszélyeztetésétől. Az egysoros elhelyezés elvét követtük, s ettől csak alulnézetre szánt képek esetében, vagy különösen kisméretű festmények esetében tértünk el. Ugyanannak a mesternek alkotásai egy helyiségbe kerültek, s e szabály alól kivétel csak ottan látszott megengedhetőnek, ahol némely művészt nagyon különnemű, nagyon eltérő méretű munkák képviselnek (pl. Lotto, Tiepolo, Steen). A kiállításrendezés esztétikája nem egyszer kívánt volna olyan beavatkozásokat, amelyeket a szűkre szabott anyagi kereteken belül nem engedhettünk meg magunknak. Egy-két márvány ajtókeret elbontása és az ajtónyílás befalazása egységesebbé tette volna egyes kiállítási helyiségek összhatását, mégis e műveletre nem vállalkoztunk, épp úgy, mint a körülfutó, kazettás falburkolat mellőzésére sem, jóllehet ez utóbbi ma már nem korszerű, sőt képtárunknak bizonyos ódon benyomást, kissé komor hatást kölcsönöz. De a mindenáron modernséget egyébként sem kerestük, s e rendezés eszközei között nem szerepelnek olyan, többé-kevésbé hatásvadászó fogások, mint aminők például egyes külföldi kiállításokon láthatók, keret nélküli képakasztás, vagy a padozatból kinövő acélcsövekre szerelése a festményeknek, vagy rejtett fényforrások alkalmazása. Bizonyos józan középút, a megoldási módok tekintetében tartózkodás, mértéktartás volt az, amit szem előtt tartottunk. A világos, könnyed falszínek a képtár balszárnyában jól beváltak ; ilyen színárnyalatok alkalmazása a jobbszárny falfestésében annál is inkább megokolt volt, mert egyes termeknek, így különösen három németalföldi teremnek születési hibája.