Radocsay Dénes - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 12.(Budapest, 1958)

TAKÁCS MARIANNE: Rottenhammer ismeretlen képe a Szépművészeti Múzeumban

ROTTENHAMMER ISMERETLEN KÉPE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN A Szépművészeti Múzeum Régi Képtára 1957 elején szerencsés vétellel gyarapodott. A pihenő Vénuszt tájképi keretben ábrázoló vonzó képecske az istennőt faágakra vetett rózsaszínű selyemsátor alatt szárnyas fiacskájával enyelegve mutatja be (30. kép).

1 A szokatlanul kisméretű kép színeinek gyengéd harmóniája, az arányosan felépített nőalak kissé elmosódó, álmodozó profilja, a szőke Ámor kedvesen közvetlen arckifejezése, a karcsú ujjak keresetten finom tartása, valamint a hangulatos és szép táj ábrázolás északi művész alkotására enged következtetni. A sötétzöld kendőn nyugvó női figura idomai azonban az olasz késő-renaissance festészet közvetlen hatását mutatják. Vénusz testének felépítése a könnyedén odavetett fátyolszerű lepellel, az erőteljesen kidolgozott váll és felsőkar, a fekvő akt megformálása, olyan festő hatását tükrözi, aki elsősorban nem a pontos rajzra, az antik formák szolgai másolására törekszik, hanem a képalkotásnál jelentős szerepet szán a színek f orraaf el bontó erejének is. Aki Heinse ,,Ardinghello"-jának szavaival élve nem „Toszkána csontvázai"-val, hanem ,,a velencei hús"-sal kívánt gyönyörködtetni. A puha fehér párnára könnyedén támaszkodó istennő feje felett a faágakra vetett kendő kiemeli a két figurát, egyszersmind le is szűkíti a táj kompozicionális szerepét. A kép balfelét és csaknem az egész előteret a figurák töltik ki. A jobboldalon azonban gyengéd, szinte miniaturákra emlékeztető színekkel lombos fák csoportja vezeti a szemet a zöldes sziklaorom tövében álló épületcsoporthoz. A háttérben minden a halvány almazöld különféle árnyalataiban csillog, még az ég is. A középtérben Ámor leple halványsárga, nyílvesszője barna, a sötétzöld kendőre helyezett tegez élénkpiros, az előtér növényei halványzöldek. A kis kép festője minden bizonnyal jól ismerte a velencei festészetet, melyet kétségkívül a helyszínen tanulmányozott. Ugyanakkor északi hazájából magával hozhatta a tájfestés iránti erős hajlandóságát, és Itália — pontosabban Velence — kék ege alatt sem feledkezett meg az északi erdők terebélyes faóriásairól. A festő nem a századforduló olasz manierista mestereinek modorát követi, hanem a XVI. század nagy velencei festőinek hatását mutatja. Az istennő kissé nyitott szájú, merengő profiljának megfestésekor a fiatal Tintorettónál járt mintaképért, de az arc elmosódó kontúrjai, a távolba vesző tekintet, a kerekarcú Ámor kuszafürtű fejecskéje északi örökség. Ugyancsak északi festő ecsetjére vall a szokatlanul karcsú ujjak kecses tartása és a megnyújtott aisólábszár és lábfej, mely inkább Lucas Cranach késői manierista festményeivel, mint Tintoretto formaképzésével rokon. Nyilvánvaló, hogy a Múzeum új szerzeménye a századforduló valamely romanista művészének alkotása. A kép kvalitásához méltó mesterek között keresve 1 Vénusz és Ámor. Olaj, réz; 11 X 16,5 cm. Ltsz. 57.1. 8 Bulletin 12