Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 9. (Budapest, 1956)

OELMACHER ANNA: Mai magyar festészet (1945—1955). Kiállítás az Új Magyar Képtárban

vetette : nem lehet eleven hatóerő az a művészet, amely nem az eleven életből táplálkozik. A műtermi elzártság létrehozhat rendkívül finom mesterségbeli árnyalatokat, magas forma-kultúrát, de ez magában kevés, ez csak egyik komponense a műnek. Az idősebb nemzedék szinte zökkenő nélkül folytatta munkáját, mert biztonságos alapot szolgáltatott erre nagy anyagismerete és fényes technikája. A három évvel ezelőtt meghalt Berény Róbert a két világháború között is élenjáró művész volt és új művészetünk kialakításán szintén tevékenyen munkálkodott. Olvasólány c. képe az utolsó tíz év legsikerültebb emberábrázolásainak egyike. A francia festői kultúrával bíró 91 éves Csók István, a nagybányai iskola utolsó tagja a 85 éves Glatz Oszkár, a 75 évet meghaladott Rudnay Gyula, aki sajátosan magyar formanyelvet teremtett, vagy Hermann Lipót, egyik igen sokoldalú művészünk és a 85 éves Edvi Illés Aladár, aki a magyar tájfestészet kiváló képviselője — csaknem mindnyájan alkotóképesek. A 75 éves Pór Bertalan fiatalokat megszégyenítő frisseséggel reagált az új életre, Ez nem volt számára nehéz, mert háromévtizedes párizsi emigrációja alatt a munkásosztály ügyét szolgálta minden vonásával, még akkor is, ha e művek csak jelképesen és kissé elvont formarendszerrel hirdették az igazságot. Hazatérve, nagy kompozíciókat festett, majd egy különösen ihletett pillanatában készült a kiállításunkon látható Önarcképe (47. kép), amelynél őszintébb és művészibb vallomás kevés van új míívészetünkben. A magyar művészek őszinte odaadással küzdenek az eszmei tartalomnak és formai tökéletesedésnek egy valaha már megvolt — Giottotól Rembrandton, Goyán, Daumier-n, Courbet-n és Munkácsyn át érvényesült — egységéért, amely lehetővé teszi, hogy a művész korának és népének legaktuálisabb, legégetőbb kérdéseit vesse fel és keresse rájuk a választ magasrendű művészi kifejezési eszközökkel. Ez a belső egység, mely a társadalmi tartalom és a hibátlan művészi forma egysége, mindig meg volt a képzőművészet legszerencsésebb korszakaiban, legkiemelkedőbb mestereinél, mígnem — éppen a művész társadalmi elszigeteltségéből következően — az imperializmus korában széthullott. A mi feladatunk, minden ország minden haladó művészének feladata ezt az egységet helyreállítani és egyre szilárdabbá fejleszteni. A mai magyar festészet kiállítása ennek a törekvésnek kíván hangot és e törekvés már-már mutatkozó sikereiről számot adni. Helytelen volna a türelmetlenség, a művészet nehezen érő gyümölcs, sok ápolást kíván és nincs szebb feladat, mint ezt a hosszú érlelődést bőséghez szürethez segíteni. OELMACHER ANNA