Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 6. (Budapest, 1954)

GENTHON ISTVÁN: Derkovits Gyula emlékkiállítás

kizsákmányoló is, de kispolgár is egyben, mintha a művész nem is pazarolná rá gyűlöletét, inkább csendes megvetéssel nézi. A Viharban (1931) újból felidézi a vidéki csendőrhatalmat, nagystílű kompozícióban, de talán mégsem oly intenzitással, mint az említett, igénytelennek látszó vásznon. Ezután következik a Nemzedékek (1932) monumentális vászna, a kisgyerek, férfi és nagyapa, a későközépkori «emberi korok» újrafogalmazása. E kép, valamint a Vasút mentén (1932) c. kompozíció kapcsán foglalkozni kell a művész érett alkotásainak festői traktalásával. Derkovits a tompa, pasztelles, világos színeket kedvelte. Annak ellenére, hogy, mint igen tájékozott ember, pontosan ismerte Egry, Szőnyi, Bernáth és Berény művészetét s annak ellenére, hogy szorosan hozzájuk, nemzedékéhez kapcsolódik, semmi sincs színkultúrájában, ami ezekre emlékeztetne. Szívesen használt arany- és ezüstport képein, amit az említettek nem használtak (Bernáth talán kísérletképpen, korai expresszionista képein), talán a színek édeskésségétől félt, a világoszöldek, rózsaszínek és lilák együttesének veszedelmétől. Nem, soha nem vált színben sem édeskéssé, fémporok nélkül sem. Nem édeskéssé, hanem — ezt egyszer el kell mondani róla, mert a legmeglepőbb — líraivá vált. Megtalálta méltó tárgykörét, megtalálta egyéni hangját s ugyanakkor gyengéd, szeretetteljes, méh/zengésű gordonkahangon szólalt meg. Derkovits értékelésében napjaink kritikája egyre gyakrabban a forradalmi, meg nem alkuvó harcost emeli ki, kinek formanyelve nem mentes a múlt formalista törekvéseitől. Az idegenkedés úgy gondolom, nem a festői előadásmód vizsgálatából ered, hanem annak a titokzatos lírának megérzéséből, mely e meg nem alkuvó vásznakat körüllengi. Viszont kérdeni kell : van-e új magyar festő, ki a forradalom hangját így szólaltatta volna meg, még hozzá abban az időben, midőn börtön és bitó járt érte? Ki az, akinél súlyos, követelődző politikai tartalom ily elválaszthatatlanul egyesült volna a legjobb kvalitású festői előadással? Az az érzésem, hogy a meggyőződés tisztasága és bátorsága valamennyi gáncsoskodót fej hajtásra kényszeríti. Ebben a szép, öt évre terjedő, utolsó korszakában vannak képei, melyekkel nehéz egyetérteni, a Cukorkás (1933) kávéházi lány hamis, émelyítő mosolyában a két háború közti német piktúra, a kevéssé elviselhető Otto Dix romlott hangulatú képei kísértenek. Az Artisták (1933) is nagyon weimari módon germán, nagyon ellentéte a latinos mértéktartásnak. Négy főmű zárja a sort. A Híd télen (1934) szövevényes kompozíciója faköpenyes katonával, előtérben gyermekét tartó anyával, lassú, nagy hópelyhekkel pötyögtetve. A Dunai homokszállítók (1934) méretre egyik legnagyobb, hibátlan ritmusú kompozíciója. A Hajókovács (1934; 49. kép) sárgás víziója talán a legnagyszabásúbb valamennyi között. Végül az Anya (1934; 50 kép), a művész utolsó remeke, mely az életnagyságnál nagyobb, gyermekét magához szorító asszonyfejben a szeretet himnuszával végzi mondanivalóit. Lehet, hogy Derkovits Gyula megítéléséhez még nincs elég távlatunk. Ez nem jelentheti azt, hogy ma ne próbálkozzunk meg művészetének felbecsülésével. Negyven évig élt s ebből tulajdonképpen öt évig volt magára talált nagy festő. Ez öt év alatt egy tucat olyan rangú művet alkotott, melyet a magyar festőművészet történetéből kitudni nem szabad, de nem is lehet. Tartalom és forma, mondanivaló és festői gond, kiállás és kvalitás egymásra találtak, egymást támogatták. Legyünk igényesek, mérjünk mindenkit a legnagyobbakhoz. És ha valaki az utóbbiak csoportjába tartozik, azzal szemben egyetlen attitűdünk jogos : az, hogy büszkén valljuk a magunkénak. GENTHON ISTVÁN