Balogh Jolán szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 2. (Budapest, 1948)

Biró Béla: Simó Ferenc nyolc képe a Szépművészeti Múzeumban

előtt, ahogyan a mester tűje alatt a rézlapon megszületett. A fej beállítása ilyenformán nagyjából egyezik a festett képmáséval. A szembehelyezés önmagáért beszél. Az arcnak tökéletesen egyező alkata, ugyanazzal az áll alatti redővel itt is, ott is; ugyanaz a széles nyergü, jellegzetesen hajlott orr, ugyanaz a haj- és bajuszviselet, s ugyanaz a rövid szakáll az ajk alatt. Ami a tekintetnek némileg eltérő jellegét illeti, ez sem lépi túl annak a különbségnek mértékét, amennyi általában is elválasztja Rembrandt halkabb, titokzatosabb lelkiségét Hals kicsattanó elevenségétől. Viszont nem kerülheti el a figyelmet az a körülmény, hogy mennyire ugyanannak az olaszos-franciás lélekalkatnak kifejezői egyrészt a Hals-féle képmásnak kissé alulnézetes perspektívája, mely az ábrázolt férfi vidámságának fölényes, kihívó jelleget kölcsönöz, másrészt a Rembrandtkarcon látható színészies kiállás, mely az amsterdami mester grafikájában merőben egyedülálló jelenség. Ugyanennek a délies vérmérsékletre valló magatartásnak külső jelét véljük felismerni a karcon és a festményen egyező köpeny viseletben, a mell alatt vízszintesen elhúzott, széles redőnyalábbal, mely Hals képmásfestészetében ritkán, Rembrandtnál meg éppen nem fordult elő egyébként, úgy hogy nyilvánvalóan a közös ábrázoltnak egyéni szokását örökíti meg. Nem érdektelen, hogy a budapesti festményben már régtől fogva művészképmást láttak; a kifejezésnek Hals alkotásai között is párját ritkító, lebilincselő közvetlenségében kétségtelenül van valami megfoghatatlan elem, ami csak az ilyenfajta arcképeknek szokott sajátja lenni. Pulszky Károly (Az Országos Képtár kiválóbb művei, I, 1878, 43) feltételesen Hals önarcképének mondotta. Jóval előbb, az Esterházy-gyűjtemény 1812. évi katalógusában és 1820. évi leltárában Karel Dujardin önarcképeként szerepelt. Ez az utóbbi elnevezés, figyelemmel Dujardinnak az amsterdami Rijksmuseumban, a hannoveri képtárban, a párisi Louvreban és egyebütt őrzött önarcképeire (v. ö, ,,Oud-Holland" LXI, 1946, 185 kk.), mindenesetre tarthatatlan volt, mégis a valóságnak valami magvát tartalmazta. Dujardin élete és művészete ugyanis nem egy hasonlóságot mutat Asselyn pályájával, illetve stílusával. Bár Dujardin tizenkét évvel fiatalabb volt Ass.elyn.iel, ezzel körülbelül egyidőben tartózkodott Rómában, s az ő táj- és éle-képfestészetében is mindvégig az olaszországi motívumok uralkodtak. Ö is tagja volt a „Bent

<c-nek, melyben a „Bockebaard" nevet kapta. 1650-ben mutatható ki újra Amsterdamban. Második délvidéki útjának megkezdéséig, 1674-ig főleg itt működött, s így tevékenységének főszínhelye is egyezik Asselynével. Miként ez utóbbi, úgy ő is Lyonban nősült, s az ő felesége is flamand származású volt. Az életpályáknak ilyen hasonlóságát tekintve, nem meglepő, hogy a hagyományban a két festő neve valamiképen felcserélődött, s Asselyn képmása az Esterházy-gyűjteményben mint Dujardin arcképe szerepelt. A festmény, a maga gazdag lelki tartalmával és monumentális felfogásával, hozzáfűzött történeti reminiszcenciák nélkül is feledhetetlen élmény a szemlélő számára. Mégis nem mehetünk el közömbösen ama körülmény mellett, hogy ebben a festményben annak a meste nek a képmását bírjuk, aki sokoldalúsága mellett olyan szenvedélyes ódával gazdagította a hollandi művészet klasszikus korszakát, mint az amsterdami Rijksmuseumban őrzött Védekező hattyú (v. ö.W. Martin, De Hollandsche Schi', der kunst in de 17. eeuw, II, 1936, 324—325). Pigler Andor. SIMÓ FERENC NYOLC KÉPE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN A magyar biedermeier-művészet sokban eltér a nyugatitól s ez az eltérés még fokozottabb a Királyhágón túli országrészekben. A jellegzetesen polgári biedermeierművészet Erdélyben főúri, vagy legalább is nemesi jellegűvé válik, s ezt a jellegét megőrzi a polgári rétegben való lassú elterjedése során is. Szerves művészeti életről nem lehet szó, — a művészek magányosan járják útjukat és egymással nincs vagy alig van