Balogh Jolán szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 2. (Budapest, 1948)
Pigler Andor: Jan Asselyn képmása Frans Halstó
di Venetia Bacchus-képpel egyezik. Ebben az esetben azonban az inventár elég szűkszavú bejegyzése nem ad módot a vitathatatlan érvényű azonosításra. A teljesen kimerítő egyeztetés itt s még több vonatkozásban, Lipót Vilmos képeinek végleges kimutatása a budapesti Szépművészeti Múzeum raktáranyagában még további tanulmányozást s kutatást kíván. 7 A képtári anyag származástörténete szempontjából az eddigiekben felsorolt tények és összefüggések mindenesetre fontos adalékot jelenthetnek, s a feledésből napfényre került képek egyik-másika legalább az újból felállításra kerülő régi képtár gazdag tárát gyarapíthatja, Qaras Klára. JAN ASSELYN KÉPMÁSA FRANS HALSTÖL Sorsdöntő napokat élt a Szépművészeti Múzeum 1946 december 22-e és az újesztendő január 7-e között. A Münchenből visszaszállított műkincsek átvétele során mindinkább kiviláglott, hogy a Régi Képtár anyaga nagyobb károsodás nélkül menekült meg az utóbbi évek páratlan viszontagságaiból, s végre megnyugvással lehetett megállapítani, hogy a Múzeum ennek az újra falai közé fogadott több mint háromszáz régi festményének birtokában visszanyerte előkelő helyét az európai nagy művészeti közgyűjtemények sorában. Egyidejűleg történt meg a Grafikai gyűjtemény egy részének átvétele. Festmények és grafikai művek — mind régi, meghitt ismerősök, művészi és történeti jelentőségük szempontjából sokszor vizsgált és mérlegelt, világhírű alkotások. Ki hitte volna, hogy egy s másikra vonatkozó ismereteinket mégis lényegbevágó megállapítással gazdagíthatják éppen a viszontlátás izgalmas órái! Egy ilyen délelőtt került elő ládájából Frans Halsnak kalapos férfit ábrázoló, pompás képmása, s a következő napon Rembrandt rézkarcai között a Jan Asselynt ábrázoló lap (B. 277). Talán mert az előbbi műalkotás a régvárt találkozás kivételes hangulatában a szokottnál is igézőbben, valóban a néző lelkének legmélyéig sugározta roppant elevenségét, mágneses hatása még akkor is kirezgett, midőn számos más műtárgy után az említett Rembrandt-lap került szemünk elé. E sorok írójának ekkor villant át agyán az a megsejtés, hogy a festmény és a karc szorosan összefügg, pontosabban: egy és ugyanazt a személyt ábrázolja. A megsejtésből csakhamar felismerés lett. Közelebbi vizsgálat során kitűnt, hogy időrendileg az azonosításnak semmi akadálya sincs, sőt inkább minden külső körülmény annak helyessége mellett szól. Jan Asselyn 1610-ben született. 1641-től körülbelül négy éven át Rómában működött; mellesleg említve, ennek az időnek emlékei későbbi tájképein állandóan visszatértek, amennyiben ezeken is csaknem kivétel nélkül olaszországi motívumokat dolgozott fel. Kezének, illetve ujjainak szabálytalan alakja miatt a római ,,Bent"-ben a „Krabbetje" nevet kapta, Hazafelé útjában, 1645-ben Lyonban nősült —flamandnőt vett feleségül —, s azután, 1652-ben bekövetkezett haláláig, főleg Amsterdamban működött. Rembrandt által készített képmásának keletkezési idejét általában 1647 köré teszik. Ami a szóbanforgó Hals-képet illeti, ezt stílussajátságai alapján eddig is az ötvenes évek elejére kelteztük, s kétségtelen, hogy a festmény ábrázoltja csakugyan néhány évvel idősebb egyén benyomását kelti, mint a rézkarc Asselynje. Hogy a két képmás összevetését megkönnyítsük, Rembrandt rézkarcának fejrészletét tükörképileg megfordítva közöljük, az ábrázolás tehát úgy fekszik itt a szemlélő 7 A kamaraelnöki lakásból a Szépművészeti Múzeumba került képek közt van egynéhány, mely ugyan eredetileg a császári galériához, de nem Lipót Vilmos gyűjteményéhez tartozott (Velencei festő: A házasságtörő nő Krisztus előtt. Ismeretlen festő: Kis Jézus Ker. Szt. Jánossal stb. Mindkettő szerepel a Prodromusban). A Bécsből Pestre került képek egyik közös ismertető jele a kép jobb alsó sarkán látható fehér olajfestésű sorszám.
