Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Dr. Hoffmann Edith: A Szépművészeti Múzeum néhány német és németalföldi rajzáról

színű, hogy a művész rézmetszetet akart belőle csinálni, mely azonban tudomásunk szerint nem került kivitelre. A renaissance római nagy mestereinek befolyása alatt álló romanisták korát a XVI. század végén a manieristák váltották fel, kikre főleg az északolasz művészek pármai és velencei csoportja és a francia művészet

1 hatott. E slílus fénykorát a XVI. század utolsó másfél és a XVII. század első két évtizedében élte. A manierizmus feloldja a romanisták formáinak szinte szoborszerű keménységét s a körvonalak meglágyulnak. Az alakok megnyúlnak és finoman, sőt finomkodóan kezdenek mozogni, ami gyakran egészen kicsavart helyzetbe hozza őket. Az Esterházy-gyüjteményben (E. 5. 23) Moronénak volt tulajdonítva egy férfi felalakját ábrázoló ceruzarajz (4. ábra) ; a tudós nagy könyv és zodiákus előtt ülve, barettel a fején, kitekint a nézőre, egyik kezével a könyvet lapozza, a másikkal a zodiákusra mutat. A rajz, mely a múzeumban utóbb Ghiménti nevét vette fel, csak könnyedén odavetett vázlat s inkább csak a kompozíció mikéntjét akarja adni s mindennek nagyjából való elhelyezését a képmezőben. Az arc még nem is készült modell után, mert az arcformák csak sematikus vonásokkal vannak jelezve; a lényeget a művész a fejtartás megállapításában látta. Hogy e rajz mestere ki lehet, nem tudom, de közelebbi meghatározásához vezet a római Spadagyüjtemény egy festménye, egy «Astronomus arcképe» (5. ábra), melyet régebbi elnevezése Sebastiano del Piombo-nak mondott. (Amióta az állam átvette a gyűjteményt, még nincsen rendezve és az új meghatározások még hiányzanak.) Rajzunk ehhez a képhez készült tanulmányul, szerzője azonban sem Morone, sem pedig Chimenli, valamint a festményé sem Piombo, hanem valamilyen flamand, XVI. századvégi manieriáta feátő. A kitűnő festmény világosan elárulja, hogy a művész megjárta Eelsőolaszországot,

2 ismeri a velenceiekei de különösen közeli vonatkozásban áll a pármai művészekkel. Erre vallanak a háttér parmiggianineszk, linóm alakjai, az ábrázolt széles ülése és velenceies pompás drapériája. Németalföldinek mutatja azonban az előadás keménysége és kevésbbé festői, mint inkább a formákat élesen rajzoló modora, a kezek görcsös, kemény, északias rajza és a túlságosan előrenyújtott karok (főleg a balkar) diszharmóniája. A festmény s a rajz kora körülbelül az 1580-as évekre tehető, felfogásuk ez évekre vall. A kettő egymástól nem nagyon tér el, tulajdonképen csak apróságokban : a festményen a széken öt gomb van három helyett, a könyv nagyobb lett, a zodiákus kisebb, a teljesen nyitott és tájképet láttató ablakot pedig a festményen kisebb részekre osztott üvegablak helyettesíti, melynél két férfi beszélget. Az antwerpeni manieriáták köréből került ki a Múzeumnak «.lézust a kisdedek közb ábrázoló tollrajza (E. 6. 42), mely az Esterházy-gyüjteményben Palma vecchio nevén volt ismeretes és utóbb a Múzeumban Paolo Farinali nevét vette fel (6. ábra). 1 H. Kauffmann : Der Manierismus in Holland und die Schule von Fontainebleau» Preuss. .lahrbuch. 1923. 184. 1. 2 V. ö. Bartolommeo Passaroltinak a művész családját ábrázoló, csaknem azonos beállítású képét. Közölve : Die staatliche Gemäldegalerie zu Dresden. I. Dresden, Berlin. 1929. 57. lap.