Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Balogh Jolán: Jacopo Sansovino műhelyéből való szobor a Szépművészeti Múzeumban

szerű hátterei képez. Ez a rendkívül jellemző, sajátságos, konzervatív motívum is megtalálható Sansovino műveiben. A Loggetta Apollójának (7. ábra) vállairól lehulló köpeny teljesen azonos elv szerint nyert alkalmazást. A köpeny keskeny rétegben leomló szövete itt is arra szolgál, hogy a karcsú test számára statikai hátteret képezzen, az alak hullámmozgását letompítsa és reliefbe lixirozza. A köpenyalkalmazásnak ez a sajátságos módja a Loggetta Pallas-szobrán is feltűnik, sőt még egy késői munkáján, a Venier-síremlék Spesen (9. ábra) is visszatér, bár átfogalmazva és jelentőségében csökkentve. A szoborfelépítéshez felsorolt analógiák egyszersmind a redőkezeléshez is adnak összehasonlító anyagot. A Remete Szent Antal-szobor egyszerű szövetkezelése, mely a felüleleket éleshátú redőkkel szántja át, teljesen megfelel Sansovino felfogásának. (V. ö. a S. Marco sekrestyeajtajának és tribuna-rcliefjcinek alakjait, a vállon átvetett köpeny redőinek vezetésére vonatkozólag meg az egyik evangelistaszobrot.) Egyik jellemző, sajátságos részletmotívuma pedig, a lábaknál előretoluló, legyezőként szétterülő, a lábfejeknél elfekvő redők, mezőben sansovinesque jellegű. Ez a sajátos egyéni redőmotívum

1 először a S. Marco egyik tribunareliefjén (Szent Márk meghurcoltatása és a kőzápor) tűnik fel. Később megváltozott formában visszatér a Loggetta alakjain, különösen az Apollón (7. ábra) és a Minerván, amelyeken a vállról lehulló köpenynek a lábak között előretoluló, elfekvő redői legyezőszerű hátteret képeznek. Teljes kibontakozását viszont a S. Marco sekrestyeajtajának reliefdíszén éri el, melynek egyik részletalakja, az egyik oldalfülkében álló evangélista, mely, mint említettem, a Remete Szent Antal tükörképe (11. ábra), redővezetés szempontjából is a legközvetlenebb analógiát szolgáltatja. A felépítésnél és a redőkezelésnél nem kevésbbé jellemző egyéni sajátságokkal bír a Remete Szent Antal-szobor fejtypusa. Boltozatos koponyájával, összeráncolt szemöldökeivel, dúsan hullámzó szakállával, mely a bajusszal egybefolyva, egy tömeget alkotva, a szájat is elfedi, ez a fej a legközelebbi rokonságban áll azzal a férfi-ideáltípussal, mely Sansovino egyéni alkotása

2 és amely különböző formákban és változatokban újra meg újra visszatér műveiben. Ezt a fejtypusf láthatjuk a S. Marco tribunareliefjein többször is, mindig más és más fogalmazásban, úgyszintén a sekrestyeajtó evangélistáin (11. ábra) és prófétáin (13. ábra), a S Marco egyik ülő evangélista bronzszobrán (agyagmodell Berlinben), a padovai Santo reliefjén, kisebb agyagmodelljein, mint a bécsi Berl-gyüjtemény folyóistenén (14. ábra) és végül kolosszális dimenziókban, monumentális átstilizálás• 1 Ezt a redőmotivumot a tanítványai is utánozták. (V. ö. Planiscig op. cit. S. 389.) 2 V. ö. Planiscig idevonatkozó fejtegetését (op. cil, S. 373.) «... diese Figur (t. i. a Berl.-gyűjt. Folyóistene) gehört zu jener Gruppe von Greisen mit den teils antikisch und teils michelangiolesken niedrigen und gefurchten Stirnen, mit den lang herabtliossenden Barten und den zusammengezogenen Augenbrauen, die Varianten eines Idealtypus für das hohe, aber noch kräftige Mannesalter sind, den geschaffen zu haben Sansovino als Verdienst angerechnet werden muss. Man betrachte den Neptun der Scala dei Giganti : in dessen von Haar und Part dicht umrahmten Zügen wird man die Charakteristika dieses Idealtypus erblicken können, die Kontrapostwendung des Kopfes, den finsteren Ausdruck, die spitzig zulaufende Nase, die über den tiefliegenden, beschatteten Augen zusammengezogenen Augenbrauen, den hervorspringenden Hirnknochen, den von links nach rechts in Locken bewegten Bart, schliesslich den herabfallenden, den Mund bedeckenden Schnurrbart.»