Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Gombosi György: Nardo di Cione és a Szépművészeti Múzeum Somzée-féle madonnája

Mindkét képnek, amelyekkel Madonnánkat összevetettük, a stakláris formafelfogásban rejlik egyik f'őerőssége. Az álló Madonna típusa, amely a renaissanceban különösen gyakori lett, a trecentóban alig-alig fordul elő, s ha művészünk itt ehhez folyamodik, bizonnyal az a statuáris hajlam vezette őt erre, amelynek jelentkezését a Bernardino-oltár szárnyalakjaiban is láthatjuk. De közvetlenebb analógiákat is találhatunk hozzá az Orcagna-körben. A Paradiso freskója, a Novella-freskók legfontosabb darabja, egész sorozatot tartalmaz ezek közül a nőalakok közül (5. ábra), akiknek sudár tartása, lágyan leomló, egyszerűen redőzött ruhája (i. ábra. Nardo di Cione : Részlet a Paradicsomból. azt a benyomást kelti, mintha az Apostoli-Madonna maga is az ő seregükbe tartozott volna. És másfelől is: aki láthatta valaha a Paradisót egy derült nyári délután megvilágításában, amikor a napsütés töretlenül esik be az ablakon, annak okvetlenül rá kellett jönnie az Orcagna-kutatásnak arra a szerintem leglényegesebb sarktételére, hogy a Paradiso és az Accademia Bernát-oltárja teljes egészükben ugyanannak a kéznek munkái. Az egyenletes megvilágításban kilépnek a Paradiso porfëdte freskóiból is a tündéri halványkékek és rózsaszínek, s láthatókká válnak a felső sorok férfialakjainak szép fejformái is, amelyek között itt is, ott is felbukkan egy-egy, a Bernardino-oltárról ismerős arculat. Idézzünk egypár közvetlen hasonlóságot. Állítsuk először Szent Bernát feje mellé a Szent 2*