Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Gombosi György: Nardo di Cione és a Szépművészeti Múzeum Somzée-féle madonnája

Van tehát egy Madonnaképünk, amely Suida és a hozzácsatlakozók egyértelmű véleménye szerint corcagneszk». Az «orcagneszk» művek között azonban, amint ezt épen maga Suida hangoztatta legerélyesebben, meg kell különböztetnünk magának Orcagnának a művei I, azoktól, amelyek testvérétől, Nardo di Cionetól származnak. Tisztán a logika szabályai szerint járva el, ezekből a megállapításokból önként következik azután, hogy amennyiben képünk nem Orcagna munkája (Lederer), senki másé, mint Nardo di Gioneé nem lehet. Midőn ilyen módon előlegezzük az eredményt, amelyet bebizonyítani feladatunk volna, teljesen tudatában vagyunk annak, hogy túl sematikusan, túl formalisztikusan jártunk el. A művészettörténész nem bizonyíthat puszta szillogizmusokkal s nem szabad hitelt adnia algebrai mintára megalkotott gondolatműveleteknek, hanem csakis a szemléletnek. Fordítsuk tehát figyelmünket elsősorban az illusztrációkra, amelyek egymás mellé állítva meggyőzőbben kell, hogy érveljenek a legszuggesztívebb dialektikánál is. Azok között a festmények között, amelyek stilisztikailag a mi Madonnánkhoz csatlakoznak, első helyen a íirenzei Apostoli-templom egy Madonnaképét kell ügyelembe vennünk ('?. ábra), amelyet Oswald Sirén vezetett be az irodalomba, amelyet azonban az azóta megjelent publikációk, a Khvoshinsky—Salmi-féle Összeállítás kivételével, következetesen figyelmen kívül hagytak. Maga Lederer sem említi egy szóval sem a kép létezését, holott ennek ismerete megóvhatta volna attól, hogy Madonnánk szerzőjét más területeken keresse. E két kép párhuzama egyike azoknak, amelyek az első látásra meggyőzőim kell, hogy hassanak; mintha a festő csak egy változatát akarta volna adni ugyanannak a témának, ezúttal ülő főalak helyett állóval és angyalok nélkül. Különben ugyanaz minden : a típusok, a kezek tartása, a kabát esése, a szegélyek széles aranybordürje s nem utolsósorban pontosan ugyanaz a bordó, a cinóbervörös és a fehér színek akkordja. Semmi kétség, Sirén joggal mondhatta, hogy akinek az egyik képet tulajdonítani akarjuk, ugyanannak kell adnunk a másikat is. Talán nem ilyen közvetlen, de éppily félreismerhetetlen az a rokonság, amely Madonnánkat egy másik, még fontosabb s többnyire szintén Orcagnának tulajdonított oltárképpel köti össze. Szent Bernát látomásának oltára ez, a íirenzei Accademiában (4. ábra). Felejtheletlen formaszépsége mellett felejthetetlenül szép ennek az oltárképnek sokat dicsőített kolorisztikus hangulata is: halványkék és rózsaszín, mindenekfelett pedig dekoratív hatású, nagy fehér felületek, alig megtörve az árnyékolás lehelletes tónusaitól, valóságos csodái a fehérben-fehérrel festésnek. Ha a mi Madonnánk színhatása sötétebb is, hideg tónusok közül kiragyogó tüzes vöröseivel mégis ugyanezt a színfantáziát kell benne felismernünk. Közvetlenebbül árulja el magát a festő a részletformákban. Madonnánk feje kerek formáival, sima elefántcsontszerű mintázásával egészen sajátságos típus, amelynek párját nem igen tudnám másutt kimutatni, mint a Bernát-oltár szentjeinek szépen stilizált arcaiban. Feltűnik képünk angyalain is (ÍZ a sima mintázás, fehéres fényei-