Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 4 1924-1926 (Budapest, 1927)

Dr. Hoffmann Edith: A Szépművészeti Múzeum néhány olasz rajzáról

emeletnél és főleg a kevésbbé fontos mennyezetképeknél a legtöbb esetben csak a kartonok előállítására szorítkozott s a festési munkálatok elvégzését tanítványaira bízta. X. Leó pápa kápolnájával szomszédos a Sala di Leone X., melynek egyik nagy falára Vasári X. Leó pápát harminc kardinálistól körülvéve festette meg (11. ábra). E jelenet a maga egészében Vasarinak 1546-ban készült kompozíciójára nyúlik vissza, egyikére azon falképeknek, melyekkel a művész a római Cancelleria III. Pál pápáról elnevezett termét díszítette. E képen Vasari III. Pál pápát ábrázolta, amint méltóságokat és kitüntetéseket oszt szét a hívei között. A teljesen egyező architektúrában — csavart oszlopokon nyugvó kazettás mennyezet alatt — játszó jelenet általános elrendezése, jobbra a pápa ülő alakjával, nagyjából megmaradt. Az oszlopcsarnok itt is balról nyílik s az első oszlopközben mind a két festményen Michelangelo feje tűnik fel. De a kompozíció régebben frissebb, gazdagabb és változatosabb volt. A Palazzo Vecchio festménye fáradtabb munka, melyet az előtér öt ülő alakja rendkívül egyhangúvá tesz, E festményhez készült tanulmányul a Szépművészeti Múzeum másik Vasari-rajza (E. 5. 16.), melyen a kompozíció nagyjából már készen volt, annyiban még egyhangúbb fogalmazásban, amennyiben itt a művész hat ülő alakot alkalmazott (10. ábra). Rajta azután már csak annyit változtatott Vasari, hogy legalább a hatodik ülő alakot felállította. A fejek sablonos és üres voltát a rajzon az magyarázza, hogy Vasari egyelőre csak az alakok általános elhelyezkedését akarta tisztázni s a portré-fejeket csak a kész festményen illesztette bele a kompozícióba. E két rajz, noha nem tartozik Vasari legjobb e nemű munkái közé, mert előadásuk száraz és ötlettelen, mégis érdekes adalékkal szolgál a mester dolgozási módszeréhez és így művészetének megismeréséhez. A római manierizmus két legkimagaslóbb alakja a Zuccari testvérpár volt: Taddeo és Federigo. A kettő közül mindenesetre Taddeo volt a tehetségesebb, de korán elhalt s örökébe Federigo lépett, kinek a római monumentális festészet fejlődésében döntő szerep jutott. Federigo Zuccari (1542—1609) erős formai érzékéből fakadt, hogy festményein is inkább a rajzra fektette a fősúlyt s így rajzai csaknem hiány nélkül adják művészetének lényegét. Federigo 1573-ban készült el a római S. Lucia del Gonfalone nevű Oratorium freskójával (15. ábra). E kompozíció gazdag architektúrájú oszlopos csarnokban ábrázolja Krisztus ostorozását, hol a lépcsős előtérben római katonák beszélgetnek. Egyikük jobboldalt, kezében a megváltó fejére szánt töviskoronát tartja. A művész e festményét, noha nem tartozik legsikerültebb munkái közé, nagy gonddal készítette el, amiről néhány részletes tanulmánya tanúskodik. A legkorábbi vázlat a Szépművészeti Múzeum birtokában van (12. ábra); e rajz (E. 6. 30.), mely az Esterházy-gyüjteményben Paolo Veronese, utóbb a múzeum gyűjteményében Taddeo Zuccari nevét viselte, a végleges megoldáshoz képest nagy eltéréseket mutat, főleg Krisztus csoportját illetőleg. Az itt szereplő öt alak közül egyetlen egy sem maradt később a helyén. Krisztus itt még jobbra fordul s a körülötte mozgó hóhérok sokkal lazábban vannak egymás mellé helyezve, mint a festményen. A csoport szabadabb, változatosabb, de széteső.