Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Hekler Antal: Leonardo és az antik művészet

betlehem (4. ábra) s a XVI. századbeli realizmus jegyét magán viselő csütörtökhelyi Pieta-dombormű. Szinte bizonyos, hogy mindezek művészetünk valamelyik elpusztult Főhelyéről készen kerültek mai helyükre. Határszéli vármegyéink városainak művészi fellendülése általában jóformán csak Mátyás király halála után kezdődik. Hogy a váradi főpapi pecséteken megörökített pompás alkotmányokhoz képest határszéli városaink a XV. század első felében mily szerény oltárokkal érték be, arra ez időből a lőcsei szent Jakab-templom apró oltára a példánk, amely ma a XV. század derekára valló szent Katalin-oltár tetejére állítva látható.

1 A festett szárnyaival együtt 180 cm széles s alig 90 cm magas oltár szekrényének keretébe foglalt predelláján gótikus árkádnyílásokban szent Jakab, János evangélista, András apostol és szent György primitív apró alakja áll sort. Ez a kis oltár a ma is meglevő 18 m magas XVI. századi szárnyas alkotmány előtt a főoltárt díszítette, amelynek egyébként már a XIV. század végén a szentély falait végig elborító pompás falképes kerete volt. Felsőmagyarországi városaink csak az Anjouk alatt kezdenek parasztvárosokból ipari és kereskedelmi gócokká átalakulni, jelentősebb művészi életnek a nagyobbak is csak a XV. század derekán válnak színhelyeivé. A kassaiak az erejüket meghaladó szent Erzsébet-templom építését csak a budai udvar királyi építészeinek közreműködésével tudják tető alá hozni s István mester, aki a dómot a filigrán gótika remekcinek egész sorával díszítette föl s itteni működése közben, mint vállalkozó, messze vidékre szállít szobrokat, oltárokat, valamikor szintén budai polgár volt. István mester, akit közben Mátyás király is foglalkoztatott, 1460-tól 1487-ig áll a kassaiak szolgálatában. 1474 és 1477 között faragják a szent Erzsébet-templom 8 m széles s menzája és oromdísze nélkül 11 m magas főoltárát, az elsőt a felvidéki óriási szárnyasoltárok sorában, amelyekhez fogható nagyságú emlékek a külföldön is alig készüllek. A német Graust a gráci Kirchenschmuck 1902. évfolyamában közölt dolgozata szerint a kassai főoltár szobrainak eleganciája északnémet oltárokra emlékezteti, holott ezek apró, sablonszerű alakjai össze sem hasonlíthatók a kassai főoltár monumentális szobraival, amelyeknek szinte keresett választékosságában s keretük rendkívül finom ékítményeiben csakis a budai királyi udvar közelében dolgozó mesterek előkelő felfogása tükröződhetik. Ilyenek közreműködésével készíthette István mester a kassai főoltárt, de már többé-kevésbbé másodrendű vidéki erők segítségével azokat az oltárokat, amelyeket Bártfának s bizonyára más környékbeli városoknak és falvaknak is szállított. Hogy Bártfának dolgozott, arra az ottani szép szentségházon kívül nem egy oklevél is bizonyságunk. Egyik levelében szekeret kér a várostól, hogy a nála megrendelt szobrokat Bártfára küldhesse. 1489-ben Bártfa urai két forintot fizetnek neki a Magerkápolna szárnyasoltárának Mária-szobráért s ekkor Steffen Tarner (Tornai vagy Tarnai István) néven szerepel. 1490-ben még mint kassai polgárt emlegetik, 1491ben már bártfai polgár s az ottani szent Egyed-templomban stíluskritikai alapon az ő műhelyének tulajdoníthatjuk a diadalív öt alakos óriási kálvária csoportozatát, a Krisztus születése oltárt s a szent Erzsébet szárnyasoltárát. 1 U. o. 48. 1.