Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Hekler Antal: Leonardo és az antik művészet

unokaöccsének (1109—1426) pecsétje. A főoltár ormában itt két angyal közt a Vir dolorum koporsóban álló alakja látható.

1 Ha meggondoljuk, hogy a nagyváradi főoltár fejlettebb alakjában akkor készült, amikor itt a Kolozsvári testvérek, e kitűnő bronzöntő szobrászaink dolgoztak s ha tudjuk, hogy ugyané székesegyházunkban a XV. század vége felé már 60 oltár volt, de az akkor még csak plébániatcmplomszámba menő kassai dómban is 1566-ban tűz folytán 18 oltár pusztult el s Bártfa és Lőcse templomaiban még ma is tucatjával vannak szárnyasoltáraink, könnyű fogalmat szerezni arról, hogy országszerte mennyi szárnyasoltár lehetett. S így fölöslegessé válik ilyfajta emlékeink művészetét kizárólag Németországból származtatni, amint régebbi ismertetőik tették. Annyival is inkább, mert kiválóbb emlékeink annyira elütnek ezektől, hogy szerkezetüktől eltekintve, a németekkel többnyire össze sem hasonlíthatók. A szerkezetben is alighanem inkább régibb, egyszerűbb magyarországi hagyományokhoz ragaszkodott provinciális művészetünk, mint német mintákhoz, ami természetesen nem zárja ki azt sem, hogy mestereink vándorútjukban nem fordultak volna ineg Németországban is, sem pedig azt, hogy nálunk is jártak német fafaragók és szobrászok. A német fa- és rézmetszetek elterjedésével vidéki oltáraink szárnyképeinek mintái gyakran ezekből kerültek ki. Legkiválóbb emlékeinken azonban nyoma sincs a német művészettől való szolgai függőségnek. Szent Erzsébet házi oltárán kívül a XIV. századból egyetlen szárnyasoltár sem maradt ránk. Vannak azonban szobraink, amelyeket stílusuknál fogva XIV. századbelieknek tarthatunk, mint a máriavölgyi trónoló Madonna szobrát vagy a szepességi Nagyőr igen érdekes és teljesen olaszos jellegű fa Madonnáját.

2 A Szepességen az olasz hatás a XIV. században, alighanem Jamniki Péter, Róbert Károly itáliai eredetű pecsétvésőjének révén terjedt el. A szepeshelyi híres falkép: Róbert Károly koronázása 1317-ből, szintén merőben olasz jellegű. Az olasz művészetnek ez az érvényesülése azonban itt a határszélen csak epizódszerű s szinte bizonyos, hogy művészeti főhelyeinken csak közvetve vagy művészetünk Anjoukori virágzásakor mestereink sajátos felfogásán átszűrve érvényesült s később burgund—németalföldi hagyományokkal keveredve szivárgott szét országszerte és így a felvidéken is. Felsőmagyarország, kutatásaink mai állása alapján ítélve, keleti felén Egeren át Nagyváradról, nyugati felében Esztergomon át Budáról nyerte művészi impulzusait. Ahány kiválóbb emléket, mestert és iskolát itt eddig ismerünk, azt sok valószínűséggel ezekből a városokból, de legfőképen Budáról származtathatjuk. Felsőmagyarországi szárnyasoltárainkés fafaragványaink sorában vannak emlékek, amelyek a többiek sorában felfogásuk előkelőségével, művészi tökéletességükkel szinte társtalanul állnak. Ilyen például faragott részében a lőcsei Vir dolorum-oltár, lombos ékítményü predelláján Mátyás király és Beatrix címerével, a késmárki főoltár klasszikus fölfeszített Krisztusa, a bártfai Atyaúristen kis szobra, ölében Krisztus holt alakjával (3. ábra), a már említett galgóci 1 Bunyitai) Vince: A váradi püspökség története. Nagyvárad, 1883, I. 242. 1. s Mihalik Józáef: A kassai szent Erzsébet-templom. Budapest, 1912, 14. 1. 2 V. ö. Szepes vármegye Művészeti Emlékei. II. rész. Budapest, 1906, VI. melléklet.