Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 3. 1921-1923 (Budapest, 1924)

Lederer Sándor: Piero di Cosimo egy fel nem ismert képe

katalógusból azokról a nyilván csak szóbeli szakértői véleményekről értesülünk, amelyek szerint Gustav Ludwig Michèle da Verona, Charles Loeser Carolo korai ideje és Bode általánosságban veronai eredet mellett emelt szót. így jelenleg is a veronai iskolába van a kép besorolva, igaz, hogy kérdőjellel. Szemmelláthatólag eltérő ettől Berenson (nyilván feltételes, mert szintén kérdőjellel ellátott) megállapítása, mely egészen más irányba utal.

1 Nekem azonban az olasz mesterek kitűnő ismerőjének ez a megállapítása megnyugtató elégtételül szolgál, mert a német művészettudósok véleményét az enyémtől elválasztó mély szakadék e szaktekintélyé mellett arasznyira zsugorodik össze. Ugyanis ez alkalommal is azzal a gyakran ismétlődő esettel állunk szemben, midőn firenzei koloristák olyan műveit, amelyekben a festői problémák a vonalérzéken, a színhatás a formák kimértségén, a festői benyomások a gondosan átmunkált rajzon felülkerekednek — főleg olyan esetekben, mikor az ábrázolás módja a megszokottól eltér — felóőolaáxoróxácji, erős naturalista hatás esetében nem ritkán éóxaki eredetre vezetik vissza. Gyakran esik ez meg a művészek ama csoportjával, amely közvetlenül vagy közvetve Piero di Cosimo műhelyére támaszkodik és a színt diadalra kezdi juttatni, de magával Piero de Cosimóval is. A Szépművészeti Múzeum szomszéd termében is találunk rá példát. Abban az erőteljes, megkapó megjelenésű félalakos képben (178. [86,] szám), amelyből súlyos sérülései ellenére is előtör a festői tudás hatalmas ereje és amely egykor (1881-ben) egyszerűen finnt velencei kép szerepelt a katalógusban, utóbb pedig (az 1888. és 1897. évi katalógusokban) fokról-fokra Sebastiano del Piombóig és (az 1899. évi katalógusban) Dosso Dossoig emelkedett fel, míg végre Adolfo Venturi Giorgione nevének dicsőségében részesítette

2 — nem rejlik más mint Jacopo Pontormo, a firenzei mester. Es Pontormo tanító mesterét, Piero di Cosimót, a báró Baracco római gyűjteményében levő, mélyen átérzett és legfinomabb formai kiképzésű Magdolna-képében egész helytelenül Felsőolaszország legnagyobb mestereinek egyikével tévesztették össze, a hágai királyi képtárban őrzött, technikai szempontból kiváló két arcképe pedig váltakozva Lucas von Leyden és Dürer nevét viselte, míg Gustavo Frizzoni nemcsak Piero di Cosimo kezét és szellemét ismerte fel bennük, hanem megállapította azt is, hogy azok Giuliano da Sangallónak és Francesco Giambertinek Vasari tudósítása szerint egykor Francesco da Sangallo birtokában volt arcképei.

3 Ahogy ez a két hágai arckép nem északi mű, hanem Piero di Cosimo alkotása, úgy a mi Volto Sanlo-képünk sem északi, vagy akár felsőolaszországi vagy veronai eredetű, hanem ugyanannak a firenzei mesternek, Piero di Cosimónak kezétől való.

4 1 B. Berenáon, The Florentine Painters of the Renaissance, 1909, 125. 1. 2 Adolfo Venturi, La Galleria Crespi in Milano. 1900, 140. 1. ; ugyanaz, I quadri di scuola Italiana nella Galleria nationale di Budapest, L'Arle III. (1900), 220. 1. 3 Guátavo Frizzoni, Arte italiana del Rinascimento. Saggi critici. Milano, 1891, 249. 1. Reprodukciók Fritz Knapp-ná], Piero di Cosimo. Halle a. d. S., 1899, VIII. labia és 71. 1. 4 Mellesleg megjegyezzük, hogy Pulszky 1893-ban ugyanott vásárolta a képet, ahol 1864-ben Piero di Cosimo másik, helyesen elnevezett képét (Jézus születése, 122. szám) szerezte múzeumunk számára.