Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)
Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében
János újvidéki festő, egy valóságos másológép, aki holtáig (1842) ottmarad, de bizonyára nem ösmerie Markot, Stanislavjevic Rafaelt másolta, véletlenül megismerkedett Sándor orosz nagyherceggel, aki egy tucatnál több ily Rafael-másolatot rendelt meg nála s jó 5000 rubellel jutalmazta. Ennél fontosabb életrajzi adatokat nem igen jegyzett fel róla a krónika. Négy év múlva ismét fölmerül egy magyar festő Rómában: Tikos Albert, aki itt festi meg a Gyermekét tápláló anyát, 1843-ban megjelenik a veszprémi születésű Vidra Ferdinánd, 1844-ben Kovács Mihály s ettől fogva szaporábban érkeznek ; Rómaiján találjuk a két említetten kívül Molnár Józsefet, Weber Henriket, Ligeti Antalt, Simonyi Antalt, Heinrich Edét. 1847-ben Heinrich és Kovács, 18 18-ban Ko\ ács egymagában képviseli a magyar képírást, de ez évben ő is hazamegy. Ez a kis statisztika két irányban világosít fel minket, Megtudjuk, mily kicsiny a Rómában járt magyar képírók száma s megtudjuk azt is, hogy zárt kört, egységes művészi célú társaságot nem alkottak. A véletlen hozta oda őket, a véletlen szórta ismét szét. Együttes munkáról szó sem lehet, nem hasonlíthatók tehát a Medici-villában dolgozó francia akadémikusokhoz, sem az Izidorkolostorban s a Casa Barlholdi-ban együttmunkálkodó német nazarénus festőkhöz. A franciákkal nem volt semmi kapcsolatuk, amin nem lehet csodálkozni, annál feltűnőbb, hogy a német nazarénusok befolyása sem jelentkezik rajluk. E nazarénusok közül többen a bécsi akadémiáról kerüllek Rómába, a Rómába jutott magyar képírók többsége szintén Bécsből jött. Akadhatott köztük egy s más személyes ösmerősük : magába a jámbor szövetségbe azonban egyetlen festőnk sem lépeti lie. Keményebb, a valósághoz szívósabban tapadó természetüknek köszönhető, hogy ezt a veszedelmet elkerülték. S a veszedelem, amely a rajongók e körében a fiatal művészié várt, valóban nagy volt, Az egészséges művészi érzékű Blaas tanulságosan mondja el, mily meghasonlásba sodorta őt a nazarénus-társaság. Overbeek baráti köre magához akarta láncolni a frissszemű fiatal bécsi festőt, meghívta a vasárnapi misére, vallásos könyvekkel látta el. «Ezek a könyvek s új ismerőseim — úgymond Blaas — a vasárnapi prédikáció hetenként való meghallgatása vallásos jámborságot keltettek bennem, mi több: rajongóvá tellek. Sorra látogattam a templomokat, egy mellett sem mentem el, anélkül, hogy be ne térlem volna s ott bűnbánó imát ne mondtam volna. Sőt reggel s este félórát is kiterjesztett karokkal térdeltem, mint Mózes a Sinai hegyen, áhítatba fulladva. Vasárnaponkint öt-hat ily jámbor művésszel elmentem az egyik vagy másik képtárba s eleinte nagyon boldog voltam, hogy bejuthattam ebbe a szövetségbe. E társaimnak művészeti ítélete azonban nem egyezett meg az én meggyőződésemmel ; ők gyakran szó nélkül mentek el a legszebb Tizianok, Velazquezek, van Dyckek előtt s csak a XIV. századbeli művészeket nézték meg. ezekben valódi vallásos szellemet találtak, holott rám oly mereveknek hatottak, mintha fából faragták volna. Lassan-lassan magam is kedvemet kezdtem lelni bennök ; valahányszor azonban egymagam jártam e gyűjteményeket, mindig meghasonlottam önmagammal. Művészeti felfogásom aztán lassankint tisztulni kezdeti oly értelemben, hogy így kezdtem gondolkodni: a
