Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében

Ferenczy Rómában szerezte azl a meggyőződést, bogy nagyra hivatott művész s hogy termékenyítő kovásza lesz szellemi eleiünknek. Rómában jutott biztos tudatára annak, hogy tehetsége és akarata erejével át fogja törni a mesterségek szürke céhrendszerét, amelynek kispolgárias jelentéktelensége! jól ismerte Rimaszombatból és Bécsből. Ill nőtt nagyra önbizalma s hivatottságába veteti hite. Ne csodálkozzunk rajta. Hisz itt történt, hogy életének legelső márványfaragó kísérletét azon melegében megcsodálták Thorwaldsen műhelyének gyakorlottkezű munkásai; itt történt, hogy a fiatal magyart, aki még mint alfélé parlagi iparoslegény indult Récsből déli útjára, előkelő idegenek, büszke magyar grófok, hercegek, a nádor, a pápa urbánusán megszólítják, melegen érdeklődnek iránta s maga a szobrászok fejedelme, Ganova, íneg-inegtiszteli látogatásával, messzi hazájából pedig érdeklődni kezd iránta Magyarország hercegprímása s egy másik nagyhatalom: az írók elismert vezére, Kazinczy. Ily társadalmi állású embereket eleddig meg sem közelíthetett. Bécsben ugyan, kivált a kongresszus idején, láthatott fejedelmi személyt, mágnást bőven. De csak mint egyik szürke tagja annak az istenadta népnek, amely a ragyogó hintók előli vivátot kiabált. A legnagyobb író pedig, akivel odáig a sors összehozta, egy igen szerény ujságcsináló, Delsy Sámuel. Érthető tehát, hogy e római élményei nagyra növesztették önbizalmát s egy magasztos hivatás ábrándképét festették elejébe, amelynek megvalósítására azután egész életét, minden tudását áldozta. Lelkének ily irányba való nevelését valóban Rómának köszönhette. S annak köszönhette minden szobrászati tudását is. Mert hazatelepedve, alig toldotta meg valami lényegesebb jellemvonással azl a szobrászati stílust, amelyet Rómából magával hozóit. IIa e korban (1820—22) ilt készüli legjellemzőbb művét, a Szép Mesterségek kezdete (Pásztorleányka) címűt figyelmesen nézzük, az a benyomásunk támad, hogy stílus dolgában inkáid) a Thorwaldsen-műhely halott reá, mint Canova művészeié, holott éppen Ganova vonzotta elsősorban Rómába, róla emlékszik meg a lelkesedés hangján s nála keresett munkál, alig hogy Rómába érkezett. Canova nem fogadhalta fel s Thorwaldsenhez utasította, de mindvégig nyájas, szeretetreméltó, előzékeny volt vele. Thorwaldsennél éveken át dolgozott Ferenczy s e mesterről a tialal szobrász csaknem kivétel nélkül fanyar elégületlen seggel teljes megjegyzéseket tűzdel leveleibe. S mégis nem annyira Canova melegebb, ihletett előadásmódja hat reá, hanem inkább a Thorwaldsen-műhely antikvárusabb ízű, hűvös és átlagosabb stílusa. Canova még magával hozott valamit a nagy barokk-korszak szobrászaténak friss naturalista elemeiből, amelyek az ő klasszicizáló stílusára némi varázsát hintik az érzésnek s életnek és helyet engednek természet-élményeinek is. Fiatalabb pályatársának, Thorwaldsennek, művészetéről az élet megrezdülésének e jeleit lesíkálta a formalizmus rendszere. A hideg Észak s a meleg Dél fia valóban művészetében is más-más ízű klasszicizmust teremtett. Ferenczy, az ember, bizonyos mértékben rajongónak, sőt hevesnek mondható, mint szobrász mégis — bizonyára akaratlanul -— a két mester közül inkább annak hatását láttatja, aki a keményebb, hűvösebb, meggondoltabb, számítóbb és kötöttebb plasztikái képviseli Rómában : Thorwaldsenél.