Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lyka Károly: Magyar művészek Rómában a XIX. század első felében

jámbor indu Latol egyesíteni lehel a szép formával és a színnel anélkül, bogy utánoznék a régi olasz művészet merevségét, keménységét, ügyefogyottságát, mint azt exaltait német barátaim tették. Véleményemet azonban az idősb művészek katholikus szigorúsággal utasították vissza. A keresztény művészet — úgymond — ne legyen szemet gyönyörködtető, feladata az, hogy jámborságra hangolja a szívet, a lelket pedig Istenhez emelje föl. . . Borzasztó, önmagammal vívott küzdelemben éltem, a vallás és művészet küzdelmében.)) S e küzdelemnek árát sok ifjú festőnél a művészei adta meg. Mert a nazarénus életrend szerint döntő fontosságú csupán a teológiai érdek: a művészet csak a teológia szolgája. Nem rajzolási s festési, hanem lelkigyakorlatok szívták fel energiájukat. Templomjárás, bojt, végnélküli ceremóniák sorvasztották el idegrendszerüket, A művészet számára már alig maradt valami. Voltak lelkigyakorlataik, amelyek valóban a középkor jámbor önkínzóit juttatják emlékezetünkbe. Ezekben a jezsuiták remekellek. Megtörtént, hogy nazarénus festők kolostorcellákba vonultak s hajnali öttől esti tízig alig terheltek öntudathoz a szakadatlan szentbeszéd, elmélkedés, gyónás, litánia, könyörgéslől, még a rövid ebéd idején is a szentek életét olvasták föl nekik. A gyóntatón kívül e lelkigyakorlatok napjaiban nem volt szabad senkivel szót váltaniok. Korbács feküdi a cellában, hogy a rajongó azzal penitenciát végezzen a testén. Térdük föltört a sok térdeléstől, «a szentbeszédben a páter a poklot ecsetelte s a szenvedéseket és kínokat, oly borzalmasan, hogy megrendültünk, sokan térdre hullva keservesen zokogtunk...)) Ily lelkihangulatban foglalkoztak a német nazarénusok a művészet problémáival. Érthető, hogy a művészet élő virága múmiává aszott sokjuk kezében. És szerencse, hogy jobb festőink, Markó, Barabás, Kozina, ennek a körnek hatása alá sohasem kerültek. Megmaradtak az élet útjain, pedig oly veszedelmesen közel jártak már — bécsi vonatkozásaik következtében — e vértelen rajongók mesgyéi mellett. Magyar nazarénusról nem tudunk ebben a félszázadban. Rajongó nem akadt közlük. a nyáj-ösztön sem igen bántotta e magyarokat. Összeültek ők is, de egy-egy pohár borra : megülték a karácsonyt ők is, de vidáman mulatozva, mint 1845-ben, amikor Heinrich lakásán együtt vigadott karácsony estéjén Ligeti, Molnár, Simonyi, Kovács. Vájjon mit adott Róma e magyar festőknek, akik a francia művészek tanulmányi szervezetéhez nem tudtak, a németekéhez nem akartak csatlakozni? Műveikből látjuk, hogy kiki a maga hajlandósága szerint másolgatott is, komponált is, természettanulmányokat is feslett, Barabás, a leleményes székely, mindezt megtoldotta még egy sor arcképmegrendelés teljesítésével, amelyekhez gyorsan szerzett összekötlelései révén jutott. Markó itt találta meg stílusát, meglehetősen függetlenül a régi Róma művészetétől, ő rá inkább hatott a kor, semmint a hely. Weber, Spiro, Heinrich magyar történeti kompozícióval is foglalkozik, amit a hazai irodalom oly buzgón ajánlott, az első Corvin Mátyás budai bevonulását, a második Magyarország és Erdély egyesítését, a harmadik Hunyadi Jánost festi, de inkább Bécs. mint Róma hálása alatt. Vidra Hóniában festette a Pannoniát (1844) s szenlképeket a veszprémi székesegyház számára (1845), Heinrich a kor ízlésének megfelelő életképeket és ideális alakokat (Régiségbúvár, Harcos, Lan-