Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Rózsaffy Dezső: Ingres Oedipusa és a British-Museum Meidias Hydriája

görög művészethez és nem az utána következőhöz. Volt egy harmadik irány is — és művészünk ez elől sem zárkózott el — mely a természet elfogulatlan tanulmányozásának akart löbb teret engedni. Ingresnek meggyőződése volt, hogy mestere nem ismerte az antik művészetet a maga tisztaságában. Ezt különben maga David is érezte s ezért mondhatta: «mikor a Horaliusokat és Brutust festettem, római behatás alatt állottam, de most tiszta görög művészetet fogok csinálni)). És hozzáfogott a «Szabin nők elrablásának)) kompoziciójához. Nem tartozik cikkünk keretébe megállapítani, mennyiben «görög» vagy sem ez a festmény, de annyi bizonyos, hogy Dávidot pathelikus, sőt exaltait vérmérséklete, elfogultsága, mely részben az archeológiai tudomány akkori állásának volt következménye — a Monte Cavallo kolosszusait majd Praxitelesnek, majd Phidiasnak tulajdonította,

1 — ab ovo megakadályozták abban, hogy az antik művészetnek hű ismerője, kövelője legyen. Míg Ingres kutatásra hajló, elmélyedő tulajdonságával egyrészt, másrészt a természet iránt való odaadó tiszteletével szinte predesztinálva volt erre a szerepre. II. Az «École de Rome)) növendékei a szabályok értelmében évenként egy festményt vagy szobrot tartoztak Parisba küldeni, melyről az Akadémia véleményt mondott.

2 Egy «Venus Anadyomene» volt Ingres első évi küldeménye (1807). Utána következett az «Oedipus és a sphinx» (1808). A sophoclesi tragédia-tárgy csak ürügy volt számára. A művész a íiatal férfitest szépségét akarta ábrázolni, úgy miként a Venus születésével, az odaliszkokkal, a fürdő nők alakjaival a női fest formai és mozdulatszépségének bemutatására törekedett. Mozdulat alatt nem kell tevékeny mozgást értenünk. Ellenkezőleg, Ingres az emberi testet a megtalált mozdulat után mindig nyugalmi állapotban ábrázolta. «Le calme est la beauté du corps» vallotta. «A szép formák nyugodtak.)) Ez az álláspontja még a winckelmanni «edle Warheit stille Grösse» elméletből fakadt. A festményen Oedipus alakja a fontos, minden egyéb csak járulék. A sphinx meglehetősen kiszorult a térből és ezáltal jelentéktelenné válik. A középtérben levő sziklafal rajza is erőszakolt, párhuzamosan követi Oedipus lábszárának vonalát, ami egyáltalán nem szerencsés. Az egész azt a benyomást kelti, hogy a művész előbb találta meg Oedipus alakjának sémáját, melynek harmonikus vonalai zárt egészet alkotnak s a többit nem volt képes vele egységbe illeszteni. Különben Ingres legtöbb képzeleti kompozíciója ebben az eredendő hibában szenved. Elképzelő tehetsége nem lévén, a legnagyobb fáradsággal, hosszas, gyötrelmes munkával állítja össze, építi föl részlettanulmányokból 1 De nemcsak ő, kortársai : Canova, Carstens, Thorwaldsen is a Dioszkurok alapján tanulmányozták az antikot. 2 Ez a szabály még ma is fennáll.