Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lederer Sándor: Sodoma Lukrecia-képeiről

ábrázolja, a torinói képen viszont a katasztrófa előtt állunk. Ez szárnyalóbb pathoszt, hangosabb hatást enged meg a művésznek. A rémület kiáltását véljük hallani a jelenlevők ajkairól. A nyitott szájakból elévillanni látjuk a fogakat, Csak Brutus szorítja össze ajkait, Viharosan tolul elé, Saturnushoz hasonlatosan, vaskos erővel az apa, heves az anya mozdulata és sebesen siet elé a főalak, aki a kép területének túlnyomó részét foglalja el. A vonalak lendülése közeledik a túláradáshoz. Félreismerhetetlen a törekvés: többet adni minden irányban. Valóban : látszólag fokozott gazdagságú egy alkotás, ámde szerkezete kevésbbé szigorúan zárt, a lélektani kifejezés kevésbbé bensőséges, a taglejtés feltolakodóbb képe a felzaklatott érzelmeknek. A megszilárdult stílus fellazításában (amiben már megvannak az elfajulás nyomai, amelyek egyben a kor stílusát is jellemzik) s abban is, ahogyan a mozgalmas formát szabadon engedi a térbe kilendülni : felösmerjük Sodorna kései korának modoros routineját. Ámde mily gazdagok festői képességei ! Az alákanyargó fürlök hullámvonalai finommetszésű főt fognak körül, amelyen megejtő báj ragyog s gyöngéd a formák domborulata a lepeltől megfosztott keblen, pompázatosak az öltözet zizegő fodrai s minderre ráborul a lombardiai szín tüze. A lombardiai típus, a rajz gyengédsége s a szín zománcos omlóssága Gianpietrino kezét is sejttelte e képen, akinek nevén is szerepelt, míg Mündler s utána Moreili érvényre juttatták a helyes meghatározást. IIa Sodoma gazdag, félszázadot felölelő tevékenységét áttekintjük, három korszakot különböztethetünk meg benne. Ezek elseje, fejlettségének hajtást hajtás után fakasztó tavasza az 1501-gyei kezdődő éveket öleli fel, midőn Spannocchi bankár közbenjárására Sienába jött, tartalmazza továbbá római első tartózkodása idejét (1508—9) s tart 1510-ben Sienában történt esküvőjéig. A második korszakba, fejlettsége virágkorába esnek legelső rangú monumentális falfestményei: a római Farnesinában (1513—15), a sienai templomok és confraternitasok számára: a S. Bernardinoban (1518 és kiegészítésül 1532), a S. Domenicoban (1525—26), a Conf. S. Croce számóra (most az Accad. di belle arti-ban), a S. Agostinoban (1530—32), a S. Spiritoban (1530) s a Palazzo pubblico számára (1529). Nem könnyű dolog e ragyogó virágzásának korát elhatárolni. Semmiesetre sem szárnyalta túl később az oly műveket, mint amilyen az ő ünnepelt magános alakjainak egyike, a sz. Sebestyén a S. Spirito-ban (1530), továbbá ami még fönnmaradt a Porta pispinin a Krisztus születéséből, az angyalok pompás karával (1530 -32), valamint Mária mennybemenetele a S. Bernardinoban 1532-ből. Midőn e Mennybemenetelen a kőkoporsó elülső szélére, ahonnan az ujjongó angyaloktól körülrajongó Szűz a magasba szállott s amelyből most rózsa és liliom fakad, szimbolikusan e szókat írta: Si cor non orat, invanum lingua laborat, akkor még mindenestül munkáján csüngött, akkor e mélyérzésű alkotások még valóban a szívéből jöttek. Ettől fogva azonban, pályája további folyamán, 1532—1549 közt, nem maradt meg többé korábbi diadalútjának magaslatán ; nem kímélték meg az öregkor bajai az egykor vidám, szeszélyes, fantasztikus, eredeti, emberi tévelygésekbe is keveredett, könnyelműn kicsapongó művészt sem, akit éleiének utolsó tizenkét évében az 1549. év feb-