Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)

Lederer Sándor: Sodoma Lukrecia-képeiről

foglaló ábrázolás dolgában mennyire különböző erő és tehetség érvényesül e két képen. Amazon azt hinné az ember, hogy a tragédia e statisztáktól távol játszódik le. Emezen a mesteri él, amellyel az alakok összekapcsolódnak, a beható együttesség, amelybe a szerkezet őket összefűzi : a háromalakos kép vívmányainak diadalaként jelentkezik. A régibb szerkezeti elvekhez mérve haladást jelent az átlós elrendezés is. Már Lukrécia teste sincs függélyesen elhelyezve, a két kar szervesen kibontakozó mozdulatának vonalaiban is a ferde, átlós irányra esik a súly. S miután a véres tőrt emelő jobbkartól a mellen át le a szabad s könnyed mozdulatú balcsuklóig az egész testet teljesen elárasztja a világosság : az átlós ferde vonal nemcsak a mozdulatban, hanem a megvilágításban is uralkodóvá válik. De festői szempontból is a haladás jeleit mutatja ez a kép. A rajzvonal elemét a mintázó fény-árnyék már teljesen hatályon kívül helyezte s előtérbe lép az ecsetnek, a beható színnek, sőt a színnel való mintázásnak uralma (pl. a mesterin festett balkézen). A hősnő gyengédsége és finoman árnyalt modellaiúrája pedig hatásos ellentétet jelent az erőtől duzzadó római férfiak sommás kezelésével, amely túlteszi magát minden részletezésen; amaz teljes megvilágításban, emezek széles, tompa árnyékban. A torzonborz hajú. tüskés szemöldökű atya arcáról ijedtség és aggodalom szól; szenvedélyes elszántságot s fékezetten erőt árul el a feltűnően fiatalnak ábrázolt férj. De a bensőséges lélektani felfogásnak valóságos diadala ama dús fürtökbe ágyalt, telivér, koránérett arc sajátszerüen megható lelkes kifejezése, az elhaló szem megragadó, riadt pillantása a lélek lovatünésének kábult percében. Már a kortársak is méltányolták és magasztalták Sodomában a kedélyélet patbológiája iránt mutatott érzéket s azt a képességét, amellyel annak finom árnyalatait elő tudta adni. így Baldassare Peruzzi (1481-1536), festő s korának legkitűnőbb építőművésze, Sodorna Katalin-freskóinak láttára állítólag azt mondta, hogy senkit sem ösmer, aki ájultakat (persone tramortile e svenute) a természethez hívebben ludna ábrázolni; — s ez valóban így is van — jegyzi meg hozzá Vasari.

1 Ami most már Lukrécia-képünknek időrendbe való besorolását illeti, ebben stíluskrifikai becslésre vagyunk utalva, amennyiben Vasarinak «fece mollo innanzi a quesla» megjegyzése a Capella della Commune Madonna-freskójával kapcsolatban, amelyre Sodorna 1537 március 6-án kapta a megrendelést

2 túlságosan tág terminus [tost quem s a német kiadók átírása : «frühe Arbeiten» sem nem szabatos, sem a keletkezés idejét nem teszi könnyebben megállapíthatóvá. Ez bezzeg nem az ő fejlettsége korai szakának aforisztikus, rögtönző stílusa többé ; a szerkezet szenvedélyes mozgalmassága, a festés élettelje, a nagysúlyú stílus tapasztalt és nagygyakorlatú mesterre vall, s a kép nem keletkezhetett máskor, ha nem érettségének delelőjén, 1520 körül, amely esetben a Vasari-féle «molto innanzi» meghatározást mintegy 17 évre becsüljük. Ezúttal még egy fellünő sajátszerűségre szeretnénk utalni. Ez a nemes 1 Vaáari-Milaneói, VI. 394. 1. 2 Vaóari Mílaneói, VI. 396. I.