Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1919-1920)
Baldass Lajos: Albrecht Altdorfer két festménye a Szépművészeti Múzeumban
kezébe adott kenőcsös edényt. Nála előbbre, jobbfelé áll János, tiszta profilban emelve fejét, azonban úgy, hogy szeme nem szegeződhetik a Mester testére. Karjait testéhez szorítja szűk köpenye ; lecsüngő balkezében ő is ott tartja a cselekményhez nem tartozó attribútumát, a könyvet. Az előtér legelülső részét balkézt a hátrarogyott Mária igen gyöngéden érzett csoportja foglalja el aki körül két asszony fáradozik azon, hogy ájulásából életre keltse. E csoport mögött áll két más szent nő, akik a keresztre tekintenek fel, az öreg Nicodemus, ak 1 beszédes mozdulattal lép elő a kép mélyéből, s még egy ötödik siránkozó aszszony, akit egy poroszló ragad meg. A Mária körüli csoportnak a kép másik felén pontos párhuzamban ábrázolt négy katona íelel meg, akik kockát vetnek Krisztus köntösére. Hátul terül el a tömege azoknak a részben lovas katonáknak, akik a kivégzésnél megjelenlek. A tömeg annyira sűrű, hogy csupán balra elől, Nicodemus és a siránkozó asszony közölt látszik ki egy fehér paripának a feje. A többi lovasokat csak a tömegből való kiemelkedésük révén lehet megkülönböztetni. Közülök különösen Longinus elegáns alakja válik ki, jobb karjának és jobb kezének világosan beszélő mozdulatával. A Mária körül foglalatoskodó asszonyok után kétségkívül ő az az alakja a képnek, aki leginkább él belső életet, A katonák tömegének sok feje egyállalában nincs egy síkban, hanem majd közelebb, majd távolabb esnek a nézőhöz; lényegébenvéve úgy vannak elrendezve, hogy a nézőben az az illúzió keletkezik, hogy a sokaság sűrű félkörben állja körül a keresztfát. Ezt a képzetet erősíti az, hogy a fejek kevés kivétellel a kép közepe felé fordulnak. A kimagasló alabárdok, lándzsák és zászlórudak nagy száma még fokozza a gazdag néptömeg hatását. Épen olyan eredeli, mint a kompozíció, a kép világos színezése, amely minden tarkasága mellett is tökéletesen harmonikusnak jelentkezik. Szembetűnő a fehérnek és a világos lokálszíneknek, a világoskéknek, a rózsaszínnek és a sárgának különös szeretete. Csillámló tónusokat is megfigyelhetünk, melyek jobbára a sárga és a rózsaszín között játszanak. Kivétel nélkül színes és meglehetősen változatos a carnatio is. Rendkívül eredeti kétféle árnyalata az arany hált érnek, mely a fejek fölött erősen vörösrézzel kevert és fényesre csiszolt, a kép felső felében pedig mint vékonyan felrakott, tompa aranysárga jelentkezik. Ennek a kétféle aranyárnyalatnak határvonala gazdag, szeszélyes mozgalmasságában felhőalakulatokat utánoz. Ez az arany háttér Altdorfer korában a német művészetben elszigetelve álló anachronismust jelent, mely kétszeresen meglepő azért, mert nyilvánvalóan nem valamely faragott oltárszárny kifestett belső oldaláról van szó, ahol az aranyalap mint festői correlatuma az aranyozott szoboralakoknak elvétve még a XVI. század elején is előfordul, hanem önálló képről, mely házi ájtatoskodásra volt szánva. Emellett, ha tekintetbe vesszük a Regensburgban és a Duna völgyének egyéb részeiben uralkodó korszellemet és Altdorfer művészelének egész jellegét, mely a kitalálásban teljesen szabad s önálló és a hagyomány békóinak sohasem veti aló magát, ha ezt tekintetbe vesszük, úgy teljesen kizártnak kell mondanunk azt, hogy a megrendelő egyenes kivánságára történt volna —Altdorfer szokásos eljárása ellenére — az arany háttér választása, sőt inkább kell, hogy a
